Fehérvári Barbara: A változás

A változás

Álltam a vízben és vártam. A barlang belsejében lévő tavacska ezen a területen csupán lábszáramig ért, mégis teljesen átfagytam tőle. Remegtem, és nem tudtam eldönteni, hogy a hideg, vagy az idegességem okozza. Hűvös szellő járt körül. Testemet csupán egy vékony, fehér ruha takarta, ami leginkább hálóingre emlékeztetett. A fejem fölött lévő apró nyíláson bevilágított a hold fénye, egyenesen rám.
Tavasz volt, az újjászületés ünnepe.  Mentorom ezt a napot választotta arra, hogy beavasson. Igaz, csak szemlélőként, de részt vettem már ilyen szertartáson. Érdekes élmény volt, viszont leginkább ijesztő.

Megérkezett. Körbenézett az egybe gyűlteken, majd rám vetette pillantását és elmosolyodott. Gyönyörű volt. Hosszú, fekete haj, világító, kék szemek és tökéletes alak. Egy fekete, testhez simuló ruhát viselt, melynek alja minden lépésnél hullámzott. Minden vágyam volt, hogy legalább egy hangyányit hasonlítsak erre a nőre. Esélytelen volt. Példának okán, az én szúnyogcsípéseimet a legnagyobb jóindulattal sem lehetett melleknek nevezni…

– Szép estét kívánok, hölgyeim! Azért hívtalak benneteket össze ezen a gyönyörű éjszakán, hogy kedves leányomat a kristály kegyében részesítsem!

Hangja az egész barlangot betöltötte. Egyre izgatottabb voltam. Nem akartam magamnak bevallani, de féltem.

– Kezdjük hát! – fordult felém. – Készen állsz? – kérdezte tőlem.
– I… igen. – hazudtam.
– Nagyszerű! Hölgyek! – nézett ismét körbe. – Mi itt mindannyian egyformák vagyunk! Olyanok, akiktől már egyszer mindent elvettek. Eltapostak bennünket, mi pedig összetörtünk… Arra azonban nem számítottak, hogy felállunk, és erősebbek leszünk, mint valaha! Ma hajnalban fajtánk újabb taggal bővül. Zelas Il’launa! – szólított meg, szívem pedig hatalmasat dobbant. – Tisztában vagy vele, hogy a kristály megérintésével az életedet kockáztatod?
– Igen, asszonyom!

„Mit nekem a halál? Hiszen egyszer már mindenkit elvesztettem, aki fontos volt nekem…” – futott át az agyamon.

– Tisztában vagy vele, hogy amint hozzáérsz a varázslat átjár és a test, amit jelenleg sajátodnak ismersz megváltozik?
– Igen.

„Lesznek menő szarvaim többek között…”

– Tisztában vagy azzal is, hogy abban az esetben, ha az átalakulás sikerrel végződik, soha nem leszel képes gyermeket a világra hozni?

„Sokszor említették már nekem ezt a mellékhatást. Soha nem értettem, hogy mégis mi okból gondolnám meg magamat egy ilyen ostobaság miatt. Mármint, ha átváltozom, erősebb leszek, és képessé válok arra, hogy szembe szálljak az ellenségeimmel. Ezt miért dobnám el azért, hogy egyszer családot alapíthassak? Arról nem is beszélve, hogy a fiúk sem érdekelnek, a kölyköktől pedig ki ver a víz…” – egy pillanatra mégis elbizonytalanodtam, mielőtt válaszoltam. Talán csak amiatt, hogy ezt mindenki egy fontos döntésnek titulálta.

– Igen, tisztában vagyok vele! – mondtam végül.
– Készen állsz arra, hogy hivatalosan is a Bosszú Pengéi közé tartozzál?
– Igen! – feleltem, hiszen ez volt a legjobb lehetőségem arra, hogy letéphessem a fejét a férfinak, aki lemészároltatta a családomat.

Közelebb lépett hozzám. Már mindketten a vízben álltunk.
– Ezt vedd a szádba kedvesem, és harapj rá!
Egy fadarabot nyújtott át, én pedig elvettem tőle és megtettem, a mit kért.
– Add a kezed! – szólított ismét fel. Engedelmeskedtem most is neki.

Bíztatólag rám mosolygott, majd a követ a kezembe adta.

A szertartásnak ezzel vége lett, a gyötrelmeim azonban csak ekkor kezdődtek…

A testem görcsbe rándult, elvágódtam. Legalábbis elvágódtam volna, ha a nő, aki a ceremónia előtti két évben anyám helyett anyám volt, nem fog meg.

Óvatosan a vízbe fektetett, leült, fejemet pedig az ölébe hajtotta. Ekkor már a külvilágból egyre kevesebbet érzékeltem. Fájt mindenem és rázott a hideg. Jobban fáztam, mint bármikor addig életemben.

Már nem a víz miatt vacogtam. Testemet a láz forrósította fel. A tavacska hűsítő simogatása értelmet nyert.

Napokig feküdtem eszméletlenűl, élet és halál között. Bár utólag azt mesélték, hogy időnként magamhoz tértem vért hányni, vagy zagyvaságokat beszélni, ezek közül én szerencsére semmire sem emlékeztem.

Álmomban teljesen máshol jártam:

Láttam a falut, ahol gyerekkoromat töltöttem. A bátyáimat, édesanyámat. Az apámat, ahogy összevont szemöldökkel néz rám. Az egyik pillanatban még minden rendben volt, a másikban pedig otthonom lángokban állt.

A félelem és fájdalom hatalmába kerített. Térdre rogytam, és zokogni kezdtem. Pontosan ugyanúgy, ahogyan akkor, a valóságban.

Valamennyi idő múlva a lángok, mintha életre keltek volna. Megindultak az irányomba. Megijedtem és felugrottam, el azonban nem szaladtam. Megbabonázott a körülöttem táncoló tűz. Már nem féltem. Éreztem, engem hív, én pedig a lángok közé léptem.

Nem fájt, nem égetett. Lelkemet béke érzése töltötte be. Hullámzott körülöttem, simogatott, átölelt. Boldog voltam és nyugodt.

Az álomnak vége szakadt, én pedig saját izzadtságomban ázva ébredtem. A mentorom mellettem virrasztott.

– Szóval magadhoz tértél!? – mosolygott rám karikás szemekkel.
– Úgy tűnik. – hörögtem.
– Mosolyogtál álmodban. Talán valami szépet láttál? – kérdezte.
– Lehet. Mondjuk egy nagy tál gombaragut! Mindjárt éhen veszek.  – vicceltem el a dolgot.
– Nézzenek oda… feltámad a halálból és már is enni akar… te aztán nem vagy semmi! Megyek és kerítek neked valami ennivalót. – mondta végül és kiment a szobából.

Az álomról nem beszéltem neki soha. Nem tudtam mit mondjak pontosan. Úgy éreztem, hogy valamiért fontos számomra, az üzenetét azonban nem voltam képes megérteni.

Az ezt követő időszakban, nem értem rá egy buta képzelgésen agonizálni. Meg kellett barátkoznom az új külsőmmel, és ami még ennél is fontosabb volt: ki kellett tapasztalnom a képességeket, melyeket a varázslat hívott elő bennem.

Nem egész egy évvel a szertartás után pedig az életem ismét teljesen felfordult…