Fehérvári Barbara – Október

Fehérvári Barbara - Október - Írók és Olvasók

Október

Gondolatkísérlet, játék. Magamnak, nektek

Őszi este volt. Az idő száraz, de hűvös. Minden bizonnyal alul öltöztem, ugyanis egyre nagyobb erőfeszítésembe került visszatartani fogaim vacogását. “Lefagy a tököm!” – mondta ki végül helyettem legidősebb fivérem.

Megérkeztünk. Beléptünk a kocsmába, végtagjaim pedig elkezdtek felolvadni a jóleső melegtől. Befoglaltunk egy négy fős boxot, én pedig magam mögé csúsztattam bőrdzsekimet és leültem. Kezembe vettem az itallapot és tanulmányozni kezdtem.

– Mit hozhatunk az ünnepeltnek? – kapta el hátulról, erőszakos ölelésben Zedegar – a lefagyott tökű… – legfiatalabb bátyámat, aki ezen a jeles napon lett tizennyolc éves.
– Egy formás kis pipinek például örülnék… – vicceskedett Rorscha, a születésnapos.
– Azt magadnak kell intézned, de italt szívesen hozunk neked. Meg persze neked is Tökmag! – biccentett felém.
Nem örültem a jelzőnek, de már megszoktam tőlük. Mosolyt erőltettem arcomra.
– Én egy búza sört kérek. – válaszoltam.
– Nekem jó lesz egy szimpla világos, ha már csajt nem hoztok.
Zed elnevette magát.
– Asti, te jössz segíteni? – kérdezte a mellette állót.
– Ja, tesó, menjünk. – bólintott és a két idősebb fiú magunkra hagyott minket.

Körbenéztem a szórakozóhelyen. Mindenki boldognak tűnt. Csinosan felöltözve illegették magukat a másik nem képviselőinek. Néhányan talán – főleg a lányok – azt remélték, ez lesz majd az az este, amikor rábukkannak életük szerelmére. Titkon én is vágytam valami hasonlóra. Ha nem is a “nagy Ő-re”, egy barátnőt azért már szerettem volna. Pesszimizmusom azonban sokkal nagyobb volt ezen a téren. Kevés lány állt egyáltalán szóba velem magasságom, azaz annak hiánya miatt. Bezzeg a bátyáim… nekik nem voltak ilyen gondjaik.
– Crema… valami baj van? – kérdezte az ünnepelt.
– Nem, dehogy, csak elgondolkodtam.
Rorscha mindig jó volt abban, hogy megérezze az aktuális hangulatomat. Ő volt a legjobb barátom.
– Tessék, a búzasöröd! – dugta az orrom elé Zed a poharat. – Neked pedig a világos. – tette le a szülinapos elé a korsót, majd ő is levágódott az egyik székre saját barnájával.
– Asti? – nézett rá meglepődve.
– Mindjárt jön, nyugi! – válaszolt a legidősebb.
Hamarosan tényleg megérkezett és saját sörén kívül egy tálcán négy felest hozott.
– Aztakurva! – kiáltott fel Rorscha.

Sört gyakran ittunk, de töményet viszonylag ritkán. Az országunkban tizenhatéves kortól lehetett alkoholos italt vásárolni legálisan. Hogy ez jó, vagy rossz, mindenki maga döntse el. Szerintem, ha egy kölyök inni akar, akkor az inni fog. Tökmindegy, hogy kiszolgálják-e, vagy egy idősebb haver veszi meg helyette…
– Nem minden nap lesz a legfiatalabb tesónk tizennyolc éves! – mondta Asti.
Bár nem voltam vérszerinti testvérük, – amolyan mozaikcsaládként léteztünk – ez a mondat egy kicsit rosszul esett. Rorscha ezt is azonnal észrevette.
– Beszélsz te itt hülyeségeket! Crema még csak 2 hónap múlva lesz tizennyolc… – röhögött fel.
– Jó, jó… a legfiatalabb Swift… – pontosított.
Zed kiosztotta a felespoharakat.
– Na, igyunk erre a seggfej, Rorscha Swiftre! Kívánom neked öcskös, hogy poharad mindig tele legyen, a heréid pedig üresen lifegjenek! – mondandója végét elnevette, miközben testvérét vállon veregette.
– Köszike… most az első pontra fókuszálnék, buli után jöhet a második is. – kacsintott rá.

Koccintottunk és lehúztuk az átlátszó, zöld löttyöt. Végigmarta torkomat. Kénytelen voltam azonnal sörrel leöblíteni. Mire magamhoz tértem, Astrol is elhelyezkedett mellettem saját italával.
– Na és … veled mi van? – nézett rám.
Zavarba hozott. Tüsi hajú nem bátyámmal sosem voltunk egymás kedvencei. Gúnyt űzött belőlem ahányszor csak lehetősége volt rá.
– Mi a fene lenne? – kérdeztem vissza.
– Neked pörgött már nő a farkadon? – kérdezte ezúttal Zedegar a másik oldalamon, aki éppen egy (feltehetően) vicces cigi tekerésével foglalatoskodott.
– Khmm… muszáj nekünk erről beszélgetni? – próbáltam ismét kitérni.

Éreztem, ahogy egyre jobban zavarba jövök. Valószínűleg bátyáim már látták is, ahogy paradicsommá vörösödök. Gyorsan beleszürcsöltem poharamba, hiszen addig sem kellett válaszolnom.
– Szóval a kis tökmagunk még szűz! – állapította meg Astrol és vigyora már is fültől fülig ért.
– Hagyjátok már… komolyan azért jöttünk ide, hogy most is az agyát húzzátok? Ezzel az erővel otthon is maradhattunk volna. – kelt a védelmemre duzzogva Rorscha.
– Te mikor veszítetted el? – fordult Asti az ünnepelt felé, én pedig fellélegeztem.
– Tizenhat voltam. Nem emlékszem sok mindenre. Az első olyan alkalom volt, amikor nagyobb mennyiségű alkoholt ittam. A lánynál tértem magamhoz következő reggel. Akkor már örültem, hogy nem emlékeztem. Szegény nem volt túlságosan dekoratív. – röhögött magán az ünnepelt.
– Erre emlékszem. Délben kóvályogtál haza, anya pedig már halálra aggódta magát. Minket is leteremtett, amiért nem figyeltünk rád. De hát, mi is éppen a farkunk után mentünk. – vigyorgott a legidősebb.

Furcsa volt hallgatni, ahogy erről a dologról beszéltek. Mintha egy egyszerű szükséglet volna a dugás, mint az evés, vagy a levegővétel. Természetesen engem is foglalkoztatott a téma, de ez idáig nem tartottam annyira tragikus dolognak, hogy nem voltam még lányokkal.
– Te mennyi voltál? – kérdezte Rorscha Zedegart.
– Tizenöt. – a válaszán mindenki meglepődött.
– Akkor szinte még gyerek… – csúszott ki a számon.
– Na és… alig múltatok tizenhat évesek és már csatában voltatok. Az, hogy megkúrtam egy csajt nem egy nagy durranás.

Igaza volt, Rorscha és én valóban annyi idősek voltunk, amikor apám magával vitt minket az azóta Káosz Csataként emlegetett zűrzavarba. Olyan volt visszaemlékezni rá, mintha az egész nem is lett volna igaz. Hogy a fenébe éltük túl?
– Azért mégis… hogy hoztad össze? – tért vissza az ünnepelt az eredeti témához.
Zed vállat vont és mesélni kezdett.
– Anya átküldött Irza nénihez, hogy adjak neki vissza valami biszbaszt. A nyanya nem volt otthon, csak a lánya, Eri. Behívott és hát… enyhén szólva rám gerjedt. Én csak egy kis tapira számítottam, de ő bevonszolt a szobájába, lelökött az ágyra, letolta a gatyámat, aztán az ölembe ült.
– Neked meg volt Eri? – döbbent meg Rorscha.
– Várj! Nem is húztál gumit? – szaladt ki belőlem.
– Ja, meg volt… honnan a csodából szedtem volna gumit? Nem számítottam rá, hogy meglovagol egy két évvel idősebb lány. – nevetett ki.

Sikerült megint kellemetlen helyzetbe hoznom magamat. Ismét én voltam a karót nyelt, jó kisfiú. Inkább újabb korttyal tompítottam agyam.
– Asti, te jössz! – adta át a szót a legidősebb.
– Én is tizenhat voltam. – válaszolta, közben arcára furcsa fintor ült ki.
– Ennyivel lerendezed? Te kezdted az egész témát. – kacagott fel az ünnepelt.
– Szar volt, na. Igazából azóta sem igazán találtam olyan lányt, akivel tényleg élveztem volna a dolgot. – duzzogott.
– Ezek szerint nem vesztettem túl sokat! – szúrtam oda ezúttal én egy kicsit Astrolnak.
– Attól még, hogy Astinak nagyok az igényei, egyáltalán nem biztos, hogy neked is ez lenne a tapasztalatod… – mondta Zed.
Megrántottam a vállamat.
– Na, mi tetszik, kölyök? Nagy csöcsök, kerek segg, vagy is-is? – folytatta.
– Mit tudom én… tökmindegy. Számomra már az is nagy szó, ha a lány nem magasabb nálam egy fejjel.
Felnevetett.
– Na, várjunk csak… ott volt az a Kira…
– Kiri. – javítottam.
– Na, igen. Ő formás kis bige volt. Valami hasonlót szeretnél?
– Nem tudom. – sóhajtottam őszintén.
Én magam sem tudtam, hogy mit akarok. Arról pedig, hogy miről álmodoztam néha, inkább nem is beszéltem nekik…
– Ugye azért a lányok tetszenek? – vonta fel a szemöldökét, miközben úgy tűnt, nem hagyja abba a kínzásomat.

Ezúttal Rorscha sem védett meg. Talán őt is érdekelte a téma, hiszen vele sem beszélgettem sűrűn erről.
– Kapd be, Zed! Igen, a lányok tetszenek… – morogtam.
– Na jó, én hozok még egy kört! – pattant fel mellettem Astrol.
– Te, … mi a fenének csajozik, ha ennyire nem jönnek be számára az egy éjszakás kalandok? – kérdeztem ezúttal én a másik kettőt.
– Fasztudja… talán unatkozik. – válaszolt a legidősebb.

Amikor Astrol visszatért újabb feleseket rakott elénk.  Legurítottuk őket, majd szerencsére témát váltottak. Ezúttal a fociról beszélgettek, amihez én szintén nem nagyon tudtam hozzá szólni, de ezzel legalább nem szekáltak. Amikor mindenkinek elfogyott a söre, a két idősebb összeszedte a poharakat és kimentek elszívni, amit Zed alkotott.
– Nagyon szarul érzed magad? – nézett rám Rorscha sajnálkozva.
– Á, nem. Elvagyok, mint a befőtt. Ismersz… végre le is szálltak rólam.
– Öcsi… miért nem  esel túl rajta?
– Min?
– Tudod te… rengeteg lány van itt. Biztosan találsz magadnak megfelelőt…
– Már te is kezded!?
– Nem szekálni akarlak, csak akkor talán kevésbé szívóznának a tesóink… Nem annyira nagy dolog. Bedugod, kicsit ki-be húzogatod, ennyi. Nem kell, hogy lepedőakrobata legyél, valószínűleg úgysem látod többet a lányt.
Fújtatva dőltem hátra.
– Tudom, hogy hogy működik… de ez nekem nem ennyire egyszerű…
– Azért, mert alacsonyabb vagy? Ne hülyéskedj már! Amennyi pia lesz hajnalra ezekben a bigékben, képesek lennének egy törppel is ágyba bújni…
– Keressek egy részeg lányt, aki alig tud magáról és dugjam meg? Ez annyira szánalmas… ez nem én vagyok.
– Nem kell, hogy totál elázzon…
– Nem is tudom…
– A nagy Őre vársz, vagy mi a fene van veled?
– Nem tudom… – válaszoltam.
– Jól van, azért ezt tedd el… – vett ki  a pénztárcájából egy óvszert és az asztalon felém tolta.
– Oké. – sóhajtottam és farzsebembe tettem.
“Lehet, hogy igaza van, túl kéne esnem az egészen.” – morfondíroztam.

Újból körbe néztem a szórakozókon, ezúttal azonban kifejezetten a lányokat figyeltem. Meg is akadt a szemem valakin. Az aprócska hölgy barátnői gyűrűjében iszogatta koktélját. Egy fiú fűzögetni próbálta egyik társát, amire mindegyik lány izgatott lett. Mosolyogva figyelték a szívtiprót. Mindegyik, kivéve őt. Az arcáról leolvastam, hogy unatkozik. Hosszú fekete haját eltűrte arcából, majd mosolyt erőltetett magára és megpróbált bekapcsolódni a beszélgetésbe. Eldöntöttem, hogy amennyiben még itt lesz, amikor bátyáim elkószálnak, megszólítom…
– Szóval már van is jelölted! – törte meg barátom az álmodozásomat.
– Helyes lány… – válaszóltam zavartan.
– Valóban nem rossz, bár az én ízlésemnek kicsit vézna.
Bátyáink visszatértek, újabb korsó italokkal.
– Lemaradtunk valamiről? – kérdezte Zed vihogva.
– Crema kinézte az áldozatát. – válaszolta Rorscha én pedig homlokon csaptam magam, bár legszívesebben őt vágtam volna fejbe…
– Na… valóban? – csillant fel a legidősebb szeme. – Melyik az?
– Hosszú, fekete hajú, pici lány a barátnői között ül… – motyogtam az asztalt bámulva.
– Nem rossz, nem rossz… azt a kislányt még el is tudnám képzelni melletted! – jegyezte meg. – Miért nem mész oda hozzá?
– Egyrészt, Rorscha szülinapját ünnepeljük, még ha jelenleg úgy is tűnik, hogy a magánéletemmel sokkal jobban el vagytok foglalva…, másrészt a barátnőivel van… ha odamennék most, szétszednének.
– Ebben lehet valami… a kis ringyók elég disznók tudnak lenni a pasikkal, ha érzik, hogy nem ők a kiszemeltek. – bólogatott.

Végre leszálltak rólam. Ahogy közeledett az este vége, egyre inkább az ünnepelt leitatására fókuszáltak. Ők sem voltak már szomjasok és én magam is élveztem az ital (ezúttal) jótékony hatását. Aggodalmaim, amik józanon folyamatos táncot jártak koponyámban, végre nyugovóra tértek.

Testvéreim egyre gyakrabban szívódtak fel és esélyes volt, hogy néhányukkal már csak otthon fogok találkozni. Kiszemeltem is éppen egyedül volt és a poharában lévő löttyel szemezett. Nagyot sóhajtottam, felálltam, felvettem kabátomat – hiszen számítottam rá, hogy az asztalhoz már nem térek vissza – és odamentem hozzá.
– Szia. – szólítottam meg.
Éreztem, ahogy az idegesség újra elönti a testemet.
– Szia. – nézett rám meglepődve a lány.
– Crematory vagyok… tudom, hogy idióta név, de a szüleim jó viccnek gondolták… na, mindegy… nem ezért jöttem… szóval szimpatikusnak tűntél és szívesen megismernélek! – hadartam.
Elmosolyodott.
– Megismernél? – kérdezett vissza.
– I… igen. Valami rosszat mondtam?
– Nem, dehogy, ülj csak le. – bíztatott.

Kiszúrtam a tömegben Rorschát, amint engem bámul vigyorogva. Ettől még jobban zavarba jöttem. Megpróbáltam elterelni róla a figyelmemet és leültem.
– Ora vagyok. – mondta.
– Örülök, hogy megismerhetlek! – mondtam őszintén, majd eszembe jutott, hogy mekkora bunkó voltam… – Szeretnél inni valamit? Vagy egy szendvicset, vagy bármit?
– Nem, köszi, megvagyok! – nevetett nyilvánvaló zavarom láttán. – Nos, Crematory, mit kell rólad tudni?
– Hát… bevallom, nem vagyok annyira izgalmas. – sóhajtottam. – A családommal lakom, van három bátyám. Most is velük jöttem… Testvéreimmel és apámmal időnként elmegyünk vadászni, szerelési munkákkal szerzek némi zsebpénzt, ezen kívül rajzolgatok, vagy apró robotokat építgetek. Te jössz!
– Hú, annyira azért ez nem tűnik unalmasnak! Nekem semmi érzékem nincs a gépekhez… Én Lightstrandben lakom, csak látogatóba jöttem a barátnőimhez, de ahogy észrevehetted te is, felszívódtak.

Kicsit sajnáltam, hogy nem helybéli. “Végül is Lightstrand sincs annyira messze Rustfieldtől. Ha lesz ebből valami, vonattal bármikor eljuthatunk egymáshoz.” – gondolkodtam.
– Júniusban fejezem be a középiskolát, utána valószínűleg a Közgazdasági Egyetemre megyek. Hobbik… hát, szeretek úszni. Kikapcsol. – fejezte be.
– Az jó. – mosolyogtam.
– Ez a kabát sokat takar belőled, de amennyire én látom, te is eléggé kisportolt vagy…
Úgy éreztem, hogy megint elpirulok.
– Én… ő… apám minden vágya volt, hogy hozzá hasonlóan fejvadász legyek. Megtanított harcolni, vele és a testvéreimmel pedig rendszeresen gyakorlunk. – válaszoltam. – Az állatokat szereted?
– Nem igazán… a családomnak soha nem voltak házikedvencei, és nem alakult ki semmilyen kötelék bennem az irányukban.

Sajnáltam, hogy ezt válaszolta. Annak ellenére, hogy időnként vadásztunk a családommal, én kedveltem mindenféle élőlényt.
– Értem. – zártam le a témát.
– Neked iskola? – kérdezett ezúttal ő.
– Én is júniusban fejezem be a középsulit. Sajnos egyelőre nem hiszem, hogy tovább fogok tanulni. A családomnak szüksége van a segítségemre.
– Sajnálom… – rövid, de kínos csend következett. – Figyelj… kivettem egy szobát pár utcával arrébb. Ha volna esetleg kedved csatlakozni hozzám…
“Most komolyan meghívott magához? Ennyire egyszerűen? És még csak nem is részeg…” – döbbentem le.

Zavartan bólintottam, a szavak azonban nem jöttek a számra. Felpattantam, felsegítettem a kabátját, amin ő jót mosolygott és távoztunk a szórakozóhelyről.
A hideg szél ismét csípte arcomat és kezeimet.
– Te nem fázol? – kérdeztem.
– Dehogynem, de mindjárt ott vagyunk! – mondta.

Hamarosan valóban elértük a fogadót. Bementünk, a közérzetem pedig azonnal jobb lett a melegtől. Intett, hogy kövessem, én pedig szinte futottam utána. Felmentünk az emeletre. Ora megállt az egyik ajtó előtt és kulcsával babrálni kezdett. A szívem közben a torkomban dobogott. Benyitott és ismét mutatta, hogy csatlakozzam hozzá. Bizonytalanul beléptem. A lány azonnal becsapta mellettem az ajtót, földre dobta kabátját és rám vetette magát. Villanyt nem is kapcsolt. Meglepődtem.

Dzsekimtől egy pillanat alatt megszabadított. Hozzám bújt, csókokkal halmozott el. Kezei pólóm alá tévedtek. Letérdelt és csókolni kezdte hasamat.
– Tudtam én, hogy jó tested van! – lihegte.

Felfelé haladt, ruhámat pedig egyre feljebb gyűrte. Amikor elérte a mellkasomat, lassan kezdtem magamhoz térni és lekaptam felsőmet. Ő eközben már a nadrágomon az övet csatolta ki. Hamarosan egy szál alsónadrágban álltam előtte, ő viszont még mindig teljesen fel volt öltözve…

Ideje volt, hogy én is csináljak valamit. Magamhoz húztam és belecsókoltam nyakába. Halkan felnyögött. Tetszett az illata. Bőre forró volt, ami különösen kellemes érzés volt a kinti hideg után. Lehúztam a ruhája hátán lévő zipzárat és kibújtattam az anyagból. Egy pillanatra eltávolodtam tőle és a félhomályban végig mértem formás alakját. Amikor visszatértem hozzá, keblei közé fúrtam arcomat. Puhák voltak, a bőre pedig selymes. Kikapcsoltam a melltartóját és összeölelkezve elindultunk az ágy felé. Bezuhantunk a párnák közé. Izgalmunkban, és talán zavarunkban kuncogni kezdtünk. Simogattuk, csókoltuk egymást.

Szinte már el is felejtettem, mennyire jó érzés valakit a karjaimban tartani és szeretgetni. Bár Ora felkeltette egyéb testi vágyaimat is, azt sem bántam volna, ha erre az éjszakára csak ennyit ad magából. Nem erőltettem semmit, csak élveztem, ahogy testünk egymásnak súrlódik. Partnerem azonban rámenősebb volt annál, mint amilyennek elsőre gondoltam. Alsónadrágomba nyúlt és rámarkolt szerszámomra.
– Úgy érzem, tetszem neked! -szólalt meg.
– Az nem kifejezés… – nyögtem.
Ismét domborulatai felé vettem az irányt. Mellbimbóját a számba vettem és nyelvemmel cirógattam. Ő közben kezével kényeztetett.
– Akarlak! – sóhajtotta néhány perc múlva.
– Ó! – kaptam fel a fejemet.
– Mi van, te nem akarod?
– De, dehogynem… egy pillanat!
Kiugrottam az ágyból és matatni kezdtem a földön, mint aki megőrült.
– Mi a fenét csinálsz? – ült fel kis idő múlva a díványon.
– Megvan! – kiáltottam az óvszeres tasakot felmutatva, majd nekiláttam a gumi felhelyezésének.

A közjáték egy kissé lelohasztott, de bíztam benne, hogy nem tett tönkre mindent. Ora visszadőlt az ágyba, én pedig fölé helyezkedtem. Újabb csókokkal halmoztam el nyakát, vállát, melleit. Közben egyik kezemmel lejjebb toltam alsóneműjét. Úgy gondolta, besegít: egy pillanat alatt lekapta magáról a ruhadarabot. Lábait óvatosan szétlöktem és lejjebb ereszkedtem. Próbáltam nem megfeledkezni eközben sem a csókokról. Lassacskán kezdtem visszatérni a kitérő előtti állapotba, partnerem sóhajaiból pedig arra következtettem, hogy ő is újra hangulatba jött.

Finoman közeledtem felé, hiszen nem állt szándékomban fájdalmat okozni neki. Apró mozdulatokkal igyekeztem a megfelelő pozicióba kerülni, majd amikor úgy éreztem, hogy az megvan, belé csusszantam. Tetszett a hang, amit Ora adott ki magából. Az első pár másodpercben még lassan és vigyázva haladtam. Mivel ez egyre könnyebben ment, gyorsítottam a tempón. Partnerem a hátamba kapaszkodott, lábait pedig derekam köré fonta. Egyre nehezebben ment a gondolkodás. Elvesztem a lány ölelésében, csókjaiban.

Nem tudtam megítélni, hogy mennyi ideig tarthatott a dolog. A végén egymás mellett, oldalunkon fekve, homlokunkat egymásénak nyomva aludtunk el.

Következő reggel, amikor rájöttem, hogy nem csak álmodtam az egészet, boldog voltam. Közelebb húzódtam hozzá és átkaroltam. Arcomat a nyakába fúrtam és magamba szívtam illatát. Mocorogni kezdett.
– Jó reggelt! – súgtam neki.
– Őmm… jó reggelt… mennyi az idő?
A másik oldalamon lévő kisszekrényhez fordultam, amin egy óra pihent.
– Mindjárt kilenc. – válaszoltam.
– Ó, basszus! – pattant fel és öltözködni kezdett.
Nem örültem annak, hogy megszakadt az idill, de követtem a példáját.
– Tízórára el kell hagyni a szállást. Csipkednünk kell magunkat. Még össze kell pakolnom, sminkelnem, megcsinálni a hajamat… – sorolta.
– Szerintem smink nélkül is szép vagy! – mondtam.
Nem bóknak szántam, őszintén nem értettem, hogy egy ilyen csinos lánynak mi szüksége van rá.
– Cuki vagy, de attól még készülődnöm kell!
– Akkor gondolom, mennem kéne… – toporogtam miközben a kabátomat szorongattam.
– Ne haragudj…
– Semmi gond. Azért remélem, láthatlak még… Ha adsz egy telefonszámot, vagy egy címet, amire írhatok…
– Jajj, te… aranyos fiú vagy, de hidd el, nem illünk össze! Amúgy is van valakim…
– Mi? – döbbentem le.
– A mocsok megcsalt, ezért gondoltam, én is szórakozom egy kicsit. És élveztem is, komolyan… de most visszamegyek a barátomhoz és kibékülünk…

Nem volt értelme győzködnöm. Nyilvánvalóan nem olyan lány volt, amilyennek gondoltam, vagy szerettem volna, hogy legyen. Magára hagytam, felvettem kabátomat és elindultam hazafelé az októberi hideg szélben…

Szólj hozzá te is, mondd el a véleményed, vagy csak olvasd el, hogy mások mit írtak.

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük