Ferencz Vicus: A rovar

Ferencz Vicus: A rovar - Írók és Olvasók

A rovar

Bagó Boldizsár nem volt már fiatal.
Testét lelkét alaposan megkoptatta az idő, és az irdatlan mennyiségű Ászok sör és „hosszúlépés” amit a közeli Kisvendéglőben évek óta nap, mint nap elfogyasztott munka után. Kisvendéglő, na, ja, egy fenét. Régimódi késdobáló volt az, búfelejtő. Megszokott társaság a pultnál, az élet értelmét itt kereső emberekkel, akik alkoholmámorba fojtották egysíkú ingerszegény életüket. Jóízűen szidták a rendszert, a pártot, a főnököt, a céget, a pápát és egymást. Mindenkit. És ittak. Ma sem volt másképp. Boldizsár mire hazatámolygott az ivóból, kellőképpen kapatosan, már nem kevés fröccs, és feles pálinka pusztította májsejtjeit. Nem várta senki otthon. Ötvenhat éves volt, sosem nősült meg, szülei meghaltak, bátyjáról sem hallott régóta. Az öreg ház még őrizte a múlt emlékeit, a megszürkült falakat átitatta a kályha füstje, a függönyök megsárgultak, azokat még mama rakta fel valamikor évtizedekkel ezelőtt. Ő azóta se vette le, az ablakokon alig lehetett kilátni, senki sem takarított. Boldizsár elvolt ebben a miliőben.” Leszarom, mit foglalkozzak vele? Kinek ? Nem jön ide egy teremtett lélek sem, nekem meg aztán felesleges a felhajtás „- vallotta.

A komfort nélküli fürdőszobában halvány fény derengett, csak egy gyenge erejű izzó világított pislákolva. Boldizsár megmosta az arcát hideg vízzel. Öreg borostás vékony arc tekintett vissza a kopott tükörből, melynek hátuljáról már sok helyen lepergett az ezüstréteg. Az érdes, valahavolt fehér színű törölközőt a kampóra akasztotta, és akkor meglátta. A fehér csempén várt mozdulatlanul. Egy házi légy, vagy ahhoz hasonló rovar volt. Kisebb, mint a szokásos fajtársai, melyek megkeserítik az ember életét zümmögésükkel, állhatatos repkedésükkel, belemásznak mindenbe, összeköpdösik a szabadon hagyott élelmiszereket.

De ez a példány aranyos volt, kis szív alakú szárnya, apró termete, és ahogy csak úgy lapult ott a falon nem tette ellenszenvessé. Boldizsár oldalra fordított fejjel szemlélte.
–Mit akarsz itt ? Mi a francra vársz? Életben vagy egyáltalán – morfondírozott, és mintha a légy meghallotta volna gondolatait, megrebbentette a szárnyát, jelzésképpen. „Áh, na remek, szóval igen. Hát, jó, nekem aztán mindegy. Ha beéred ezzel a koszos lukkal, felőlem maradj.”
Szipogott egyet, lekapcsolta a villanyt, és aludni tért.

A reggel fejfájósan érte. Mint általában minden nap, hiszen isten igazából Boldizsár ki sem józanodott, épp csak csökkent kicsit a véralkohol szintje abban a pár órában, amíg szünetelt az utánpótlás. Néha kapott egy üveg törkölyt a szomszéd Kálmántól, azt szépen beosztotta, de egy – egy kupicával legurított indulás előtt, hogy ne remegjen a keze a munkában. Hideg volt a házban, az október már hűvös nyirkos hajnalokat hozott. Boldizsár komótosan helyet foglalt fürdőszobai trónszékén, feneke majd odafagyott a hideg fajanszhoz, és elmélázott élete ürességén. A kis kockaablakon épphogy beszűrődött a pirkadat fénye, de így is látta, hogy a kis hártyásszárnyú látogató most is ott kuksol a mosdókagyló fölött a tükör mellett.

–Na, mi van? Odafagytál, cimbora? – vetette oda neki, és egészségeset szellentett mellé.
–Óh, pardon. Elnézésedet kérem. Remélem nem vagy finnyás jószág, ha már így a fürdőszobába vetted be magad, bocs! – végzett a dolgával, és bár nem sokat adott volna rá máskor, ma valahogy késztetést érzett, hogy kezet mosson. Addig is, újra megszemlélheti ezt a rovart. A tegnapihoz képest egy kicsit mintha odébb mászott volna.
–Ki vagy te, pajtás? Valami kém? Ki küldött, vallj színt! – faggatta Boldizsár, és maga is jót nevetett a helyzet abszurditásán. „Egy bogárhoz beszélek, gyerekek, ez már a téboly.”

Szegényes reggelit készített magának, felöltözött, vastag szürke kardigánt húzott, meg az elnyűtt fekete lódenkabátot. Felvette ősrégi micisapkáját, és kiballagott a buszhoz, mely bevitte a városba. Végig dolgozta a műszakot, ebédre májkrémes kenyeret evett, kollégája termoszban egy kis meleg teát hozott, abból megkínálta, és vonakodva ugyan, de elfogadta. Neki legalább van családja, a mázlista. Morog ugyan az asszonyra mindig, de hát, csak küldi neki a tízórait, szárazkolbászt, néha paprikát is. Meg ezt a meleg teát… egy kis rummal… ej, tudja az az asszony mi kell ide…

Hazafelé aztán ma is betért az ivóba, hogy legalább melegen legyen, meg hogy eltompítsa elméjét a fröccs és a pálinka kombinációja.
–Ej, Boldizsár, meg fog ártani ez a sok pia- állapította meg csendesen Zsuzsa a pult mögül.
–Francot! Bírom én ezt. Maga is láthatja, nem iszom sokat. Meg aztán, leszarom, nem igaz? Na, adjon még egy felest, aztán hazamegyek. A rovaromhoz.. – szipogott egyet, és nevetett.
–A mihez? – kérdezte a nő, miközben letette a fél decit az asztalra.
–Egy bogár, az új lakótársam – válaszolta csukladozva, és felhajtotta a maradék italt.
Zsuzsa bizalmatlanul méregette Boldizsárt: na, ennek sincs ki már a négy kereke, az szent- gondolta, és meg sem lepődött.

Már jócskán besötétedett, pedig nem volt még késő, mire Boldizsár hazaért, és belökte a kertkaput. Kíváncsi volt megvan e a szívszárnyú. Felkattintotta a villanyt a fürdőben, és körülnézett a helyiségben.
Nem látta a szokott helyén, sem a csempén, sem a mosdónál. Szemeit meregette a félhomályban, és a kádhoz lépett.
Ott hevert szerencsétlen a kád alján. Lábai felfele meredeztek. – Óh, a kurva anyját – hagyta el egy csüggedt, bosszús, és végtelenül szomorú sóhaj Boldizsár száját.
–Hát, itt hagytál te is – mondta, majd szipogott egyet, és megnyitotta a vízcsapot.

Szólj hozzá te is, mondd el a véleményed, vagy csak olvasd el, hogy mások mit írtak.

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük