Interjú egy íróval: Mike Smith

A Mike Smith írói álnév gyakorlatilag az eredeti nevem tükörfordítása. Amikor sok évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem, hogy írással is szeretnék foglalkozni, akkor úgy döntöttem, hogy egy angol nevet választok magamnak, de azzal, hogy végül az eredeti nevemet fordítottam le szerzői álnévre, mégis sikerült megtartanom az identitásomat. Ráadásul, ha egyszer egészen véletlenül befutott író leszek, akkor nemzetközi téren sem lesz probléma, az írói nevem könnyen megjegyezhető angol nyelvterületen is.

Első könyves szerző vagyok, a „Savage -A nő bajjal jár…” című regényem leginkább egy stílusfüggetlennek tekinthető, de összességében mégis bűnügyi jellegű történet.

Viszonylag kevés szabadidővel rendelkezem, de amikor éppen nem dolgozok, akkor szívesen járok sporteseményekre, leginkább a Vasas női kézilabda csapatának és férfi labdarúgó csapatának mérkőzéseit látogatom, illetve a Vasasblog című szurkolói Facebook-oldalon írok beharangozókat és értékeléseket. Ha tehetem, akkor szívesen utazgatok, akár különösebb cél nélkül is, és nem mondom ugyan, hogy egy mesterszakács vagyok, de egész jól elboldogulok a konyhában is.

Az első, és eddigi egyetlen könyvem idén augusztusban jelent meg, teljesen magánkiadásban. A címe, amint azt egy korábbi kérdésre már elmondtam, „Savage – A nő bajjal jár…”. A főhőse Malcolm Savage, a negyvenöt éves, szabadszájú és nagypofájú magánnyomozó, akinek a karaktere kissé talán abszurd, de ettől még szerethető a figura. A férfi magát rendkívül professzionálisnak tartja, de kétségtelenül vannak hiányosságai.
A könyv a magánnyomozó utolsó ügyének történetét mutatja be. A sztori egészen pontosan egy hosszú nap eseményeit meséli el, melynek elején a mit sem sejtő Savage életébe betoppan egy nő, aki munkát kínál neki. Ezzel kezdetét veszi egy őrült rohanás abból a célból, hogy a Stella French nevű megbízó édesapját kiszabadítsák az emberrablók kezei közül.
A főhősben az a gyanú támad, hogy a nő talán is nem az, akinek mondja magát, ettől függetlenül elvállalja az ügyet, és elhatározza, hogy ha kell, akkor élete kockáztatásával is megmenti a Frank French nevű vállalkozót, aki a jelek szerint olyan információ birtokába juthatott, amivel befolyásos emberek köreit zavarta meg.
A túszmentési akcióban Savage segítségére siet a Jimmy Logan nevű alvilági figura, egy Nancy Daniels nevű rendőrnő, és néhány igen furcsa alak, de a magánnyomozónak rá kell ébrednie, hogy körülötte szinte senki nem az, akinek látszik, a rosszfiúk pedig annyian vannak, mint égen a csillag.
Az események pörögnek, a fegyverek dörögnek, a főhősök rohannak, Savage folyamatosan osztja az észt, mindeközben pedig szól a zene, és az esetenként szókimondó és korhatáros szöveggel megírt történet végén talán mindenre fény derül. Vagy mégsem? …

Azt hiszem, hogy alapvetően maga az írás okoz számomra örömet. Az, ahogy szinte a semmiből megírok egy olyan történetet, amivel egyszer talán másoknak is örömet szerezhetek, vagy éppen gondolatokat ébreszthetek az olvasókban. Ezzel együtt azért be kell vallanom, hogy az olvasói visszajelzések is érdekelnek, kíváncsian várom, hogy mit gondolnak a könyvemről, a stílusomról azok, akik megismerték a történetet.

Mivel benne élek, a valóság, az engem körülvevő világ és emberek, illetve azok az események, melyek akár velem, akár a környezetemben történtek meg, mindenképpen hatással vannak rám. Amint arra utaltam, Savage történetének elmesélését egyfajta terápiás írásnak tekintem, hiszen a sztoriban ki tudom írni mindazokat a gondolatokat és érzéseket, amelyek manapság leginkább foglalkoztatnak; ebből egyenesen következik, hogy a főhős talán egy kicsit én magam vagyok, tehát ebből a szempontból is van köze a könyvnek a valósághoz. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy most remegő térddel gondolok arra, mindezek tudatában vajon mit gondolnak majd azok az ismerőseim, akik veszik a bátorságot és elolvassák a sztorit…

Talán nem árulok el vele nagy titkot, ha röviden csak annyit mondok, Savage története folytatódik.

Egyáltalán nem fontos. Korábban gondolkodtam azon, hogy kellene írni egy olyan könyvet, melyben minden olyan szereplő meghal, akiről azt lehet gondolni, hogy a történet főhőse lesz. Egy ilyen történetből viszont a happy end minden szempontból hiányozna, azt viszont nem szeretném, hogy a könyvem az olvasók számára „depi end” legyen. Ezért úgy vagyok vele, hogy ne legyen teljesen vidám és pozitív a történet vége, hanem inkább úgy zárjam le a cselekményt, hogy fenntartsam az olvasó érdeklődését, és elérjem, hogy várja a folytatást.

Kevés időm van arra, hogy írjak, és mivel néha pihenni is szeretnék éjszaka, ez az írás rovására megy. A megjelenés kapcsán a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy a teljes mértékben önerőből, magánkiadásban készült könyvet minél több emberhez eljuttassam, megtaláljam annak a módját, hogy a potenciális olvasókat elérjem, érdeklődésüket felkeltsem. Talán szokatlan dolog, de a könyvem nem elérhető könyvesboltokban és webshopokban, a Facebook szerzői oldalamon (https://www.facebook.com/Kovacs.Mihaly.szerzoi.oldala) kereszetül lehet megrendelni, illetve a colonelsmith72@gmail.com e-mail cím útján. Egy első könyves szerzőtől talán szokatlan dolog, de be akarom bizonyítani magamnak, hogy így is elérem az olvasókat, és a nappalink sarkában felhalmozott könyvkupacot meg tudom szüntetni.

Keresem a kapcsolatot az olvasókkal, a szerzői Facebook-oldalamon rendszeresen posztolok aktuális híreket, és olvasói visszajelzéseket is megjelenítek. Ha minden jól megy, októberben néhány barátom író-olvasó találkozót szervez, amit rettenetesen várok, ezzel együtt egy kicsit parázok is, mert ilyenben még nem volt részem. Legalábbis íróként…

Hm… furcsa, még szokom a dolgot, hogy írónak tarthatom magam, de mégis az vagyok, hisz megjelent a saját könyvem. Az írótársaknak azt üzenem, hogy ne adják fel az álmaikat, írjanak tovább, alkossanak olyan történeteket, melyekkel örömet okozhatnak az olvasóknak. Akiknek azt üzenem, hogy továbbra is keressék azokat a könyveket, melyek kellemes időtöltést szereznek nekik. Hiszem, hogy olvasni jó és olvasni menő, még akkor is, ha manapság a legtöbb ember az okostelefonját vagy a tabletjét használja. De egy könyvet kézbe venni, belelapozni, érezni az illatát számomra még mindig egy olyan dolog, amit egy elektronikai kütyü nem pótolhat. Talán nem vagyok ezzel egyedül, ezért mindenkit arra biztatok, hogy olvasson bátran igazi könyveket.