Gyávaságom története

Gyávaságom története

Sokan szalasztottak már el az életükben fontos dolgokat, mert túl gyávák voltak megtenni hozzá a következő lépést. Ha szerencséjük van, még javíthatnak a dolgokon, de van egy végkifejlett, amikor már késő. És az enyém pontosan az volt. Felelőtlenül tett ígéreteink, egy életen át elkísérnek bennünket, és nyomott hagynak a mindennapokban. Kedves olvasók, én, is mint bárki más, sok lehetőséget elszalasztottam, és voltak ígéretek, amiket nem valósítottam meg. De közülük egyet szeretnék kiemelni. Amiből mások még tanulhatnak, nekem viszont már késő. Szeretném, ha most kényelembe helyeznék magukat, és megelevenedne Önök előtt is, a történet, amely befolyásolja az egész hátralevő életemet.

Átlagos, félénk lány voltam, akinek szinte soha nem volt bátorsága ahhoz, hogy kiálljon magáért, és másokért. Ha tehettem a könyvekben, kerestem menedéket, és elzárkóztam a világtól. Miután gyerekkorom egyetlen igaz barátnője elindult a híres szamárlétrán, egyedül maradtam. Ahogy teltek az évek, semmi sem egyszerűsödött le, csak nehezebbé vált. Édesanyám beteg lett. Akkoriban, 17 évesen én ezzel még nagyon tudtam mit kezdeni. Senki nem tudta pontosan megmondani a diagnózist. Csak lefeküdt, és nem igazán állt talpra ezután. Elég sok időbe került, mire megértettem, az idő lényegét, és a sors csapásai ellen már nem hadakozva, édesanyám mellé társultam a betegségében. Sok mindent kellett még akkoriban megtanulnom, aminek akkori hiányát most már sajnálom. Nehezen szoktam meg a kórház, és a fertőtlenítők émelyítő illatát. Akkoriban még csupán tehernek éreztem a látogatást, hiába szerettem édesanyámat mindennél jobban. De volt egy áttörés, és közelebb kerültünk egymáshoz. Elkezdtem szép lassan kivenni a részem, nagymamám, szokásos rituáléjából. Megfésültem, segítettem, amiben tudtam, és sétáltam vele, hogy megerősödjön. Lassan elfogadtam a születésnapokat, karácsonyokat, és az anyák napját, hogy sokszor a kórházban töltjük mellette. Ahogy nagymamám egyre gyengült, úgy nekem kellett átvennem a család dolgait. Meg kellett tanulnom, hogy akaratomat szavakkal fejezzem ki. A mai világban, megszólalni egyáltalán nem egyszerű. A mai napig tanulom, hogyan érdemeljem ki mások tiszteletét, és hogyan tudassam az én kívánalmaimat. Egyik napról a másikra fel kellett nőnöm, és én még nem akartam. Az idő úgy hozta, hogy édesanyámnak el kellett intéznem az idősek otthonát. És ekkor még hiába szóltam, intézkedtem, a hangom elveszett a térben. Továbbra is a háttérben vártam az események alakulását. Kötödésem, édesanyám felé egy idő után túlságosan feszes lett, amire nem voltam felkészülve. Elengedhetetlen műtéteit egyedül ültem végig a folyosón. Betegsége szétzúzta a családunkat. A szakmáim anyagát is a kórházban tanultam, úgyhogy egyik kezemben szorosan tartottam elgyengült ujjait, másikkal pedig igyekeztem tartani a tankönyvet. Én küzdöttem érte, de ő már elfáradt. Feladta. Az otthon szürke falai között élte életét, és ahányszor csak lehetett meglátogattuk. Utolsó életmentő műtétje megváltoztatta a világhoz való hozzáállásomat, és többé már nem bújhattam a sarokba. Nekem kellett rendelkeznem az élete felett, és ez felforgatta a lelkivilágomat. Nem bújhattam el gyáván, mert féltem megszólalni, vagy mi van, ha rosszat, fogok mondani. Az élete volt az én kezemben. Folyton néztem fel az égre, amikor kiléptem a szürke falak közül, és hagytam, hogy a nap sugarai simogassanak. Néztem a parkot, ahova ő nem tud kijönni, néztem az eget, amit ő nem láthat. Terveket kezdtem szőni, hogy tudnám őt kihozni a levegőre. Mindeközben ő folyamatosan gyengült. Ugyan megemlítettem az otthon igazgatójának a tervemet, de a szavamat nem hallattam eléggé. És édesanyám kitartóan várt engem, hogy megetessem, megfésüljem, és betakarjam. És én nem álltam oda, hogy érvényesítsem az akaratomat, hogy kiviszem őt, abba a szép kis parkba. És elfogyott az időnk. Féltem felemelni a szavamat, és inkább elfordultam. Az utolsó papírokat aláírva, felnéztem a kék égre, és a Decemberi zord égbolt, mintha hidegen tekintett volna le rám. Néztem az idős embereket a parkban, akik kölyök macskákkal játszottak, és én egyet sem mutattam meg az édesanyámnak, közülük.
Nem érezhette gyönyörű arcán a napsugarakat, és nem láthatta a kis kölykök víg táncát. Egy nagy levegőt véve, utoljára felnéztem a kék égre. A könnyek peregtek végig az arcomon, miközben reszkető kézzel tartottam az ajtót, amíg kihozták az éjfekete koporsót, és kísértem el őt, az egyik legutolsó útjára.

Sosem szabad hagyni, hogy a gyávaság uralkodjon feletted. Nem veszíthetsz semmit azzal, ha csak megpróbálod a lehetőségeket elfogadni, vagy éppen kicsit kitolni a határaidat, melyeknek csak te szabhatsz gátat.

Megtanultam az ő élete által, hogy szavainkat hallatnunk kell, és nem elég kimondani, mert ha nem viszünk bele kellő erőt, azt ugyan meghallani senki sem fogja.