A nő bajjal jár

A nő bajjal jár

Első könyves szerzőként fontosnak tartom, hogy minél több emberrel megismertessem a könyvemet, de legalábbis egy kis kedvcsinálót adjak. Ennek érdekében első körben közzéteszem Savage történetének előszavát, talán senkit nem fogok vele elrettenteni…

Ami talán nem is annyira előszó, sokkal inkább előírás. Hogy miért? Mert beszélni nem mindig van kedvem, viszont néhanapján annyira erős késztetést érzek arra, hogy megosszam másokkal a gondolataimat és az érzéseimet, hogy nem tudok uralkodni magamon. Olyankor leülök és kiírom magamból mindazt, ami aktualitás szerint foglalkoztat. Mint ahogy most is teszem…

Egyből az elején szeretném leszögezni, hogy az a könyv, amit Ön most a kezében tart, leginkább egy olyan, stílusfüggetlen alkotás, aminek a legelső fejezeteit még sok-sok évvel ezelőtt, valamikor főiskolai tanulmányaim első időszakában kezdtem el papírra vetni, egy narancssárga színű írógép billentyűit verve, viszont abban az időben annyi mindennel foglalkoztam a tanulás mellett/helyett, hogy a történet végéig végül nem jutottam el.

Az irodalmi orgazmusom hosszú ideig tehát elmaradt, viszont 2019 végén rám számolt az élet és kórházba kerültem. Miután egy műtét és némi kezelés után hazaengedtek, úgy döntöttem, ha már nem hagytam azt, hogy belepusztuljak egy heveny gyomorfekéllyel kísért vesetumorba, akkor a valójában sosemvolt bakancslistám részeként befejezem a fiatalságomra emlékeztető könyvet, de természetesen a mostani fejemmel szőve tovább az egykor kibontott gondolataim erősen szakadozott hálóját.

Annak idején egy klassz krimit szerettem volna írni, de hogy most mi lett a befektetett munka gyümölcse, azt magam sem tudom megfogalmazni. Az biztos, hogy a Ford Fairlane kalandjai című klasszikus film hatással volt rám, mert anno minden vizsgaidőszakban rongyosra néztük a szegedi kollégium negyedik emeleti társalgójában azt az ütött-kopott, kalóz VHS-kazettát, amire rákerült az Andrew Dice Clay főszereplésével készült alkotás, Nagy Feró parádés szinkronhangjával.

A filmbéli rock ’n’ roll detektív helyett azonban nálam egy szimpla, magát professzionálisnak tartó magánnyomozó elbeszélését, és esetenként talán kusza visszaemlékezését kísérheti nyomon az érdeklődő olvasó.

Savage, a történetem főhőse eléggé szabadszájú és nagypofájú, a karaktere kissé talán abszurd is, de azt hiszem, hogy ettől még szerethető a figura. Történetének elmesélését egyfajta terápiás írásként tudom megfogalmazni, hiszen a sztoriban ki tudom írni mindazokat a gondolatokat és érzéseket, amelyek manapság leginkább foglalkoztatnak; ebből egyenesen következik, hogy a főhős talán egy kicsit én magam vagyok.

(Na, azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy most remegő térddel gondolok arra, hogy mindezek tudatában vajon mit gondolnak majd azok az ismerőseim, akik veszik a bátorságot és elolvassák a sztorit…)

Mint mondtam, túl vagyok egy betegségen, ami akár halálos kimenetelű is lehetett volna, ezért az, hogy most itt ülök a laptop fölött és gépelek, nagyban köszönhető annak, hogy mindvégig minimális volt bennem a betegségtudat, és az írásban megtaláltam, miképpen vezethetem le a bennem lévő feszültséget, a fájdalmat, illetve a mindennapokban rám rakódó stresszt anélkül, hogy akár csak egy kicsit is megbolondulnék.

Miközben írok, egy kicsit megszűnik körülöttem a külvilág. Olyankor képes vagyok a bennem lapuló érzéseket, félelmeket, szorongásokat is anélkül kimondani, hogy egy megbízható jóbarátom vagy egy rám fókuszáló pszichológus előtt nyílnék meg. Pedig az előbbi kettő akár lehetne egy és ugyanaz a személy, esetemben a feleségem.

Mikor mindez először eszembe jutott, félve röhögtem fel, mert beugrott, hogy Ő még nem is tudja, hol tartok a sztorival. Viszont amikor elkészültem a nagy művel, akkor először neki mutattam meg, mert kíváncsi voltam, ugyan milyen gondolatai támadnak majd, ha belelapoz. Azt hiszem, jó, hogy nem vagyok gondolatolvasó…

Hogy mit mondott? Lehet, hogy szemétség, de azt most nem árulom el. Lehet, hogy az volt a reakciója, hogy kicsim, végül is nem olyan rossz ez, és mégiscsak jobb, mintha a kocsmában töltötted volna az időt…

Kedves Olvasó! Őszintén érdekel, hogy az Ön véleménye mi lesz, ha egyáltalán eljut a végéig, hisz az is előfordulhat, hogy menet közben félredobja a könyvet, mert ekkora szart már régen olvasott. Nem tudom, de remélem, hogy pár kellemes pillanatot, percet, jobb esetben órát azért tudtam szerezni, és akkor már nem volt teljesen hiábavaló, hogy ennyi papírt elhasználtak a nyomtatás érdekében…

(részlet)