Ferencz Vicus: Jobban szerettek?

Jobban szerettek?

Mostanában az ebédszüneteimet itt töltöm a parkban. Jó az idő, kihasználom. Nem engedhetem, hogy kiszökjön a kezem közül, hiszen nem sokáig adatik meg mindez.

Élvezem még egy kicsit az ősz utolsó ajándékát: a bronzos ragyogást, a nap enyhén melengető fényét, a falevelek színes kavalkádját. Búcsúzom a nyártól, amely mindig oly rövidnek és múlékonynak bizonyul, kevésnek, elillanónak, röpke pillanatok felvillanásának. Szépen búcsúzik a zöld; a sárga, a barna és a vörös méltó követője, hogy aztán egy viharos szél a télbe repítse mind. Hamarosan deresedik a hajnal, ránk telepszik a szürkeség.

Hát ülök itt a padon ma is, mellettem forró kávé a hőtartó pohárban, ölemben a laptopom, talán elkap az ihlet.

Jó itt. Nézni az embereket, a hömpölygő világ suhanó perceinek szereplőit: fiatal pár összebújva, andalogva. Irigykedem.

Tizenéves fiatalokból álló társaság, viháncolnak, pusmognak, lobog a hajuk a szélben. Irigykedem.

Egy harmincas fiatal srác, fülén mobiltelefon, nyitott kabátja ütemesen hullámzik lépései ritmusára. Tetszik.

Aztán megjelennek ők. Ők ketten. Ma is…

Már vártam őket…

Megfigyeltem, hogy minden nap ilyenkor erre vezet az útjuk. Talán itt laknak a környéken, és az ebéd utáni sétájuknak vagyok szemtanúja. Vagy a sarki pékségbe tartanak, hogy vegyenek valamit uzsonnára. Egy idős házaspár, éveik száma valószínűleg jócskán nyolcvan fölött, egymásba karolva, lassú lépésekkel haladnak el mellettem. Hallgatom mondataikat, ahogy a közelembe érnek, töredékeket, foszlányokat csípek el, de ebből is összeáll bennem egy kép róluk.

Csodálom őket. Mosolyra húzódik a szám. Szépek. Megnyugtató rájuk nézni.

Együtt öregedtek meg, és itt vannak ma is, összefonódva. Szépen felöltöznek, a mama élre vasalt pantalló nadrágban, kis szürke szövetkabátban. Cuki kis micisapka a fején, apró mintás sál a nyakában. Lassan tipeg, a papa támogatja, terelgeti, hallom, néha megfeddi, sürgeti, nógatja. Megemeli a hangját, hiszen hallásuk már nem tökéletes, de együtt mennek, együtt öregedtek meg. Megható.

Keresem, kutatom a titkot, hogy nekik sikerülhetett. Mennyi mindenen mehettek keresztül együtt, ők is voltak fiatalok. Őket is sújtotta nehézség, az élet kihívásai, megpróbáltatások sora. Más jellegű gondok persze mint most, a modern világ viszontagságai közt, más a tempó, más  a habitus, a lehetőségek és a minket körülvevő provokatív környezet másféleképpen formál,  de mégis.. ők itt sétálnak ma is, kart karba öltve.

Összekovácsolta őket a válság, a problémák súlya, elfogadóbbak voltak, megértőek? Nem hitték, hogy a szomszéd Jóska bácsi vagy Mariska néni jobb lehet? Vagy ha mégis hitték, és megbotlottak néha, végül mégis maradtak egymás mellett? Számított a család ítélete, a falu szája, a megélhetési nehézségek és lehetőségek szűkössége? Vagy egyszerűen csak..

…JOBBAN SZERETTEK?…

Kitartóbban? Változtak egymásért, egymáshoz, egyforma módon, egy irányba? Vagy mégsem? Szenvedtek, veszekedtek, tűrtek, kibékültek? És mégis itt vannak? Szerencséjük volt csupán? Velük volt az élet, nem ragadta el egymástól őket. Így lehet. Jó nekik.

Együtt öregedtek meg, egyszerre voltak fiatalok, szépek üdék és frissek. Kacérok, és fessek. Aztán egyszerre, egy időben múlt el a hamvasság, kerekedett meg a csípő, nőtt meg a pocak, ráncosodott meg a bőr, őszült meg a haj. De ha egymásra néztek, ugyanúgy szépnek látták a másikat.

Könnybe lábadt szemmel követem őket, ahogy távolodnak. Jó lenne megismerni őket, a történetüket. Hogy élnek, mit gondolnak, hogy emlékeznek a múltra, amely egyszer nekik is jelen volt.

És a jövőjük? Nem lehet kérdés, egyfelé vezet az is, a közös elmúlásban is összekapcsolódva.

Kijövök holnap is, ha szép lesz idő, és újra beléjük feledkezem.

Jólesik várni őket, és pár percig megmártózni az időtálló szeretetük tengerében.

Magam elé veszem a gépemet, bekapcsolom…. aztán írni  kezdek…