Ferencz Vicus: Jobban szerettek?

Ferencz Vicus: Jobban szerettek? - Írók és Olvasók

Jobban szerettek?

Mostanában az ebédszüneteimet itt töltöm a parkban. Jó az idő, kihasználom. Nem engedhetem, hogy kiszökjön a kezem közül, hiszen nem sokáig adatik meg mindez.

Élvezem még egy kicsit az ősz utolsó ajándékát: a bronzos ragyogást, a nap enyhén melengető fényét, a falevelek színes kavalkádját. Búcsúzom a nyártól, amely mindig oly rövidnek és múlékonynak bizonyul, kevésnek, elillanónak, röpke pillanatok felvillanásának. Szépen búcsúzik a zöld; a sárga, a barna és a vörös méltó követője, hogy aztán egy viharos szél a télbe repítse mind. Hamarosan deresedik a hajnal, ránk telepszik a szürkeség.

Hát ülök itt a padon ma is, mellettem forró kávé a hőtartó pohárban, ölemben a laptopom, talán elkap az ihlet.

Jó itt. Nézni az embereket, a hömpölygő világ suhanó perceinek szereplőit: fiatal pár összebújva, andalogva. Irigykedem.

Tizenéves fiatalokból álló társaság, viháncolnak, pusmognak, lobog a hajuk a szélben. Irigykedem.

Egy harmincas fiatal srác, fülén mobiltelefon, nyitott kabátja ütemesen hullámzik lépései ritmusára. Tetszik.

Aztán megjelennek ők. Ők ketten. Ma is…

Már vártam őket…

Megfigyeltem, hogy minden nap ilyenkor erre vezet az útjuk. Talán itt laknak a környéken, és az ebéd utáni sétájuknak vagyok szemtanúja. Vagy a sarki pékségbe tartanak, hogy vegyenek valamit uzsonnára. Egy idős házaspár, éveik száma valószínűleg jócskán nyolcvan fölött, egymásba karolva, lassú lépésekkel haladnak el mellettem. Hallgatom mondataikat, ahogy a közelembe érnek, töredékeket, foszlányokat csípek el, de ebből is összeáll bennem egy kép róluk.

Csodálom őket. Mosolyra húzódik a szám. Szépek. Megnyugtató rájuk nézni.

Együtt öregedtek meg, és itt vannak ma is, összefonódva. Szépen felöltöznek, a mama élre vasalt pantalló nadrágban, kis szürke szövetkabátban. Cuki kis micisapka a fején, apró mintás sál a nyakában. Lassan tipeg, a papa támogatja, terelgeti, hallom, néha megfeddi, sürgeti, nógatja. Megemeli a hangját, hiszen hallásuk már nem tökéletes, de együtt mennek, együtt öregedtek meg. Megható.

Keresem, kutatom a titkot, hogy nekik sikerülhetett. Mennyi mindenen mehettek keresztül együtt, ők is voltak fiatalok. Őket is sújtotta nehézség, az élet kihívásai, megpróbáltatások sora. Más jellegű gondok persze mint most, a modern világ viszontagságai közt, más a tempó, más  a habitus, a lehetőségek és a minket körülvevő provokatív környezet másféleképpen formál,  de mégis.. ők itt sétálnak ma is, kart karba öltve.

Összekovácsolta őket a válság, a problémák súlya, elfogadóbbak voltak, megértőek? Nem hitték, hogy a szomszéd Jóska bácsi vagy Mariska néni jobb lehet? Vagy ha mégis hitték, és megbotlottak néha, végül mégis maradtak egymás mellett? Számított a család ítélete, a falu szája, a megélhetési nehézségek és lehetőségek szűkössége? Vagy egyszerűen csak..

…JOBBAN SZERETTEK?…

Kitartóbban? Változtak egymásért, egymáshoz, egyforma módon, egy irányba? Vagy mégsem? Szenvedtek, veszekedtek, tűrtek, kibékültek? És mégis itt vannak? Szerencséjük volt csupán? Velük volt az élet, nem ragadta el egymástól őket. Így lehet. Jó nekik.

Együtt öregedtek meg, egyszerre voltak fiatalok, szépek üdék és frissek. Kacérok, és fessek. Aztán egyszerre, egy időben múlt el a hamvasság, kerekedett meg a csípő, nőtt meg a pocak, ráncosodott meg a bőr, őszült meg a haj. De ha egymásra néztek, ugyanúgy szépnek látták a másikat.

Könnybe lábadt szemmel követem őket, ahogy távolodnak. Jó lenne megismerni őket, a történetüket. Hogy élnek, mit gondolnak, hogy emlékeznek a múltra, amely egyszer nekik is jelen volt.

És a jövőjük? Nem lehet kérdés, egyfelé vezet az is, a közös elmúlásban is összekapcsolódva.

Kijövök holnap is, ha szép lesz idő, és újra beléjük feledkezem.

Jólesik várni őket, és pár percig megmártózni az időtálló szeretetük tengerében.

Magam elé veszem a gépemet, bekapcsolom…. aztán írni  kezdek…

Kattints a csillagokra a poszt értékeléséhez!
[Összesen: 0 Átlag: 0]

Kapcsolódó cikkek

Joó László: Elhagyatott fészek

Na jó, most már elég! Végére járok ennek a dolognak. Épp be akartam csapni a kocsi ajtaját, ahonnan mégsem vettem ki a fegyvert, mikor meghallottam, hogy az emeleti ablakból beszédfoszlányok szűrődnek ki. A kocsiajtó csapódását a lábfejem akadályozta meg, ami immár másodjára kap fájdalmas ütést. De legalább a reflexeim rendben vannak! Hallgatózni kezdtem!

Balogh Kriszta – Mesél a bagoly

A vihar beért minket, vagy mi értünk be a viharba, ahogy tetszik. Ott aztán utolért minket minden szán végzete. Télapó alaposan megpakolt aranyszánja leszakadt a hatosfogatról. Egy kiszámítható fordulattal felborult és belecsúszott egy emberes hóbuckába, amekkorát talán anyám se látott soha, pedig jócskán benne volt már a korban, amikor világjáró barátomhoz költöztem az Északi-sarkra.

ROW: Emlékkönyv című regény – részlet

A csinos, ifjú lány a kút mellett találta az egyik francia katonát, aki a bakancsát kötözte ott éppen. Tetszettek neki is a faluba frissen érkező, idegen legények. Félt azért tőlük, persze, hiába tagadta – mert mondtak mindenfélét: ezek koszosak, erőszakosak, ördögfattyak. Pláne, ha franciák, mert azok még betegek is, mind! Az előítélet így furakodott be a szívükbe a falusi hírmondók által, bár Éva nem gondolta volna, hogy igaz lenne, hisz ez a példány itt igen jámbornak tűnt. Nem volt egy szent arcú szobor­teremtés, mint amilyeneket a templomban látott vasárnaponként, de nem is hasonlított a többi unalmas fiúra a Bükkségben, így ottléte felébresztette benne az érdeklődő nőt.

Szólj hozzá te is, mondd el a véleményed, vagy csak olvasd el, hogy mások mit írtak.

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük