Az ezüstruhás nő

Az ezüstruhás nő

Az erdő úgy zárult köré, mintha egy ősi, zölddel bélelt burok lenne. A fény nem tört át rajta, csupán lassan csordogált alá a lombok között, mintha maga az ég is félve érintené tökéletes alakját. Minden mozdulatnak súlya volt ebben a térben; még a szél is alig-alig rezdült, csak a fák álltak szálegyenesen, mint holmi totemoszlopok.

A lány a pipacsok között térdelt. Ezüst ruhája csillogott, ahogy ráesett a csekélyke napfény, mintha nem szövetből készült volna, hanem csillagporból és égi kékből. A ruha minden lélegzetvételre finoman változtatta a fényét, mintha reagálna valamiféle hanghullámra. A kezében sötétvörös szirmú rózsa volt. Nem szorította, csak tartotta az ajkai közelében, mintha a virág lenne az utolsó biztos pont egy olyan világban, amely lassan elveszíti a körvonalait. A tövisek már megkarcolták az ujját, a vér lassan, tétován jelent meg, mintha maga sem lenne biztos abban, hogy mit akar, majd apró cseppekben a földre hullott. Vele szemben egy sólyom ült egy kidőlt fatörzsön.

Nem mozdult, mégis éber volt. A jelenléte nem az élőlények természetes könnyedségét hordozta, hanem valami pontosabb, kimértebb figyelmet. Mintha nem is madár lenne, hanem egy gondolat, amely formát öltött, hogy megnézze, meddig bírja az ember a saját csendjébe zárva. A lány sokáig nem szólalt meg. Amikor végül igen, a hangja nem törte meg a teret, inkább beleolvadt.
– Ma közelebb jöttél.

A sólyom nem válaszolt, mégis változott valami a tartásában. A fejének alig észrevehető mozdulata olyan volt, mintha egy némán feltett kérdésre érkezne válasz. A lány halványan elmosolyodott.
– Mindig ezt csinálod – mondta. – Nem beszélsz, csak jelen vagy. Mint egy emlékeztető valamire, amit nem akarok kimondani vagy megtenni.

A szél végigsiklott a pipacsokon, és a mező egyszerre hullámzani kezdett, mintha egyetlen nagy szív verne a föld alatt. A lány csuklóján ekkor megcsörrent az arany karperec. A hang idegen volt ebben a természetesnek tűnő légkörben, túl pontos, túl szabályosan ismétlődő jelzés, amely nem a természethez tartozott. A lány lenézett rá.
– Már megint ez a furcsa zaj – suttogta.

A fém hideg volt, olyan hideg, mint egy jeges lehelet, amely belülről terjed kifelé. Mintha nem is ékszer lenne, hanem fagyos gondolat a bőrön.
A sólyom ekkor felállt, és kitárta szárnyait. A mozdulat egyszerű volt, mégis minden megváltozott tőle. A pipacsok lehajtották szép fejüket, a levegő pedig olyan sűrűvé vált, hogy alig lehetett lélegezni. A lány felállt a földről. Nem sietett, nem volt benne bizonytalanság. Inkább olyan volt, mintha egy régi, sokszor elpróbált mozdulatot ismételne, amelynek már nem emlékezett az eredetére és a miértjére, csak a teste idézte fel újra. Majd a rózsát is felemelte.

– Emlékszem, amikor először adták – mondta halkan. – Azt mondták, ez majd segít, amikor nem tudom, hogy ki vagyok.
A tövisek mélyebbre vágtak a bőrébe, és egyetlen vércsepp végigfolyt a száron. A vörös lassan beleolvadt a virág színébe, és egy pillanatra lehetetlenné vált megkülönböztetni, hol kezdődik a növény, és hol kezdődik az ember.
– De nem kapaszkodó lett – folytatta –, hanem bizonyíték.

A sólyom ekkor közelebb lépett. Nem fenyegetően, inkább úgy, mintha meghozott volna egy döntést. A lány most először érezte, hogy a csend nem kívülről veszi körül, hanem belülről telepszik rá minden gondolatára. A világ megremegett körülötte. Először csak a pipacsok szirmain jelent meg egy apró villódzás, mintha a színek nem tudnák eldönteni, milyen formában maradjanak meg. Aztán a fák körvonalai finoman elmosódtak, és a levegőben apró, szabályosan ismétlődő pulzálások jelentek meg, amelyek nem tartoztak a természet rendjéhez.
A karperecen betűk és számok villantak fel:
– ALANY 47 – ÉRZELMI IZOLÁCIÓS KÖRNYEZET – STABILITÁS: 76

A lány nem ijedt meg, úgy nézte, mintha egy régi tudás került volna felszínre, amelyről mindig is tudta, hogy ott van, csak nem volt oka emlékezni rá.

A sólyom szárnyat bontott, azonban a mozdulat nem a levegőbe vitte, hanem mintha egy másik rétegbe lépett volna át vele együtt a tér. A tollak szélei pixelekre estek szét, majd újra összeálltak, de már nem ugyanabban a formában. A pipacsmező hullámzani kezdett, majd szétesett. Alatta fehér fény derengett fel, steril és hideg, mintha a világ alatti világ mindig is ott lett volna, de csak most engedték látni. A lány térdre rogyott a hirtelen élessé váló vakító fényektől.
– Nem, nem… – suttogta.

A karperec ekkor aktívvá vált, és felvillant rajta a következő szöveg:
– 47-ES ALANY – UTOLSÓ FÁZIS ELINDÍTVA –
A sólyom alakja lassan elveszítette természetességét, és átalakult valami furcsa, torz árnyképpé. A körülötte lévő világ recsegni, ropogni kezdett, és az erdő végül széthullott atomjaira. Az erős fehér fény mindent elnyelt, és amikor a lány ismét látni kezdett, már nem a pipacsok között térdelt, hanem egy kapszulában feküdt. A teste nehéz volt és idegen, mintha csak kölcsönbe kapta volna. Üvegfalak vették körül. Az üvegen túl emberek álltak, figyeltek, jegyzeteltek, mértek.

– Stabil – mondta valaki. – Az érzelmi leválás teljes.
A kapszula fedele lassan felnyílt. A lány felült. A csuklóján már nem volt karperec, csak egy halvány, vörös szirom alakú jel maradt a bőrén, mintha valami beleégett volna egészen a húsába.
Egy fehér köpenyes nő közelebb lépett.
– Tudja, hol van? – kérdezte.
A lány végignézett a termen. A kamerákon. Az arcokon. A folyton pittyegő gépeken. Sokáig nem válaszolt. Aztán halkan megszólalt:
– Persze.

A nő megkönnyebbülten bólintott, ám valami megváltozott a levegőben. A monitorok egy pillanatra elsötétültek, majd újraéledtek, de már nem ugyanazokat az adatokat mutatták.
A lány lassan felállt. Mozdulatai pontosak, ugyanakkor nyugodtak voltak.
– Azt hitték, engem figyelnek? – kérdezte csendesen.
A megfigyelők összenéztek.

– Ez a cél – felelte valaki bizonytalanul. – Megfigyelés, tesztelés, kiértékelés.
A lány ekkor hidegen elmosolyodott:
– Igen – mondta. – Csak éppen végig figyeltem én is.
Majd egyetlen gondolattal megtörte a maga kreálta illúziót, a rajta kísérletező teljes orvoscsapatot egy fehér szobába zárta a rendszer mélyére, végül törölte a programot.