A fekete szemű gyerekek

A fekete szemű gyerekek

Október végén járunk, pontosabban ma van Halloween napja. Még pontosabban este 7 óra van, és egyedül vagyok itthon. A nejem átment a barátnőjéhez egy kis csevejre.
A mai nap is olyan volt, mint máskor, nem történt semmi különleges dolog, hacsak azt nem vesszük annak, hogy most egyedül vagyok. Egész nap itthon voltunk mindketten, együtt díszítettük fel a lakást és a kertet is. Bettynek meggyőződése, hogy ez a nap kellő fontossággal bír, ezért meg kell adni a módját annak, hogy a Halloween ünnepe valóban ünnep legyen.
A pulykasült csak kettőnknek készült, mivel nekünk nincs gyerekünk, és a nagy család terhei sem nyomasztanak. De azért megadtuk a módját, hogy ünnepivé varázsoljuk a hangulatot. Az ünnepi vacsora is kettesben zajlott le, egy picike kis kölyök pulykát sütöttünk, ami meg kell, hogy mondjam sokkal ízletesebb volt, mint a felnőtt pulyka.
Miután befejeztük az étkezést, Susan töltött egy kis vörösbort, és amig ezt iszogattuk, beszélgettünk, a régi szép időkről. Azokról az időkről, amikor még mindkettőnk szülei éltek, és legtöbbször együtt töltöttük az ilyen családias ünnepeket.
Susan ránéz a faliórára, és így szól hozzám.
– Biztos, hogy nem bánod, ha egy időre itt hagylak?
– Nem, dehogy, menj csak. Neked is szükséged van egy kis magánéletre.
– Jól van. De ezért tudd, hogy örülnék, ha mégis meggondolnád magad, és te is velem jönnél, Jefferson-ékhoz.
– Nem gondoltam meg magam. Tudod jól, hogy ki nem állhatom őket.
– Igen tudom. Nem maradok sokáig, legkésőbb tízre itthon leszek, és akkor majd folytatjuk az ünneplést.
Ez elég bíztatóan hangzik, és már most várom, hogy hazaérjen. Susan feláll az asztaltól, majd elpakolja az asztalról, a vacsora maradékait.
– Hagyd csak én majd elintézem ezt.
– Kedves vagy, akkor én megyek is. Ne felejtsd el az édességet, amit odakészítettem az ajtó melletti kisasztalra.
– Persze, tudom, majd, ha jönnek a kölykök, és pénzt vagy életet követelnek, akkor majd adok nekik csokit.
– Igen. Viselkedj velük rendesen, nem mindegyik olyan gonosz, mint amilyennek gondolod. Szia. – mondja búcsuzóul, majd egy puszit nyom a képemre, és kilép az ajtón, a hóesésbe.
Miután bezáródik mögötte az ajtó, és letelepedek a kanapéra, és bekapcsolom a tévét, hátha találok egy filmet, amivel elüthetném az időt. Egy ideig kapcsolgatok, aztán megadom magam, mert nem találok olyan filmet, amit még ne láttam volna. A fejem alá teszek egy párnát, és csak nézem, ami épp a képernyőn van.
Csengetnek. Ez ne is olyan csengetés, ami megszokott lenne, ebben érződik a gonosz kis kölykök követelő és erőszakos mohósága az édességek iránt. Feltápászkodok, és elindulok az ajtó felé, amikor ismét felhangzik a sürgető csengőszó.
– Jól van már. Megyek. – mondom csak úgy magamnak, hisz ezt ők nem hallhatják. Amikor odaérek, kinyitom az ajtót, és szinte mind a hat gyerek egyszerre süvölti a képembe, trick or treat. Mit lehet erre mondani. Semmit. Hátra nyúlok a kosárért, amit Susan oda készített, és mind a hat gyerek kezébe nyomok egy darab csokit. Amikor az utolsó is megkapja a magáét, az egész csapat, eszement visítással rohan le a lépcsőnkön, és célba veszik a szomszédomat. Na ott aztán nem kaptok semmit, mert elutaztak.
Visszazárom az ajtót, és újra ledőlök a kanapéra. A tévében még mindig ugyan az megy, ezért hagyom, hogy elnyomjon ismét a buzgóság.
Ismét csak a csengő hangjára ébredek, és ahogy az előbb is, megismétlődik a jelenet. Persze van egy kis különbség, mert ezek most nagyobb gyerekek, tizenévesek, nem úgy, mint korábban, mert azok egyike sem volt több tízévesnél.
Ismét a kanapén fekszem, és érzem, hogy elnyom az álom. Álmomban nem gyerekek vannak, hanem szörnyek, akik, mint az én csokimra vágynak, és be akarnak jönni, hogy megkaphassák. Ezek a kis mocskok nem is használják a csengőt, hanem az ajtón dörömbölnek. Csinálják csak, én ugyan ki nem megyek. De ezek az ördögfattyak tovább döngetik az ajtót, nem akarnak tágítani innen. A következő döngetésre felébredek a szundikálásból, és örömmel konstatálom, hogy csak álom volt az egész. Újra elhelyezkedek a párnák között, amikor ismét meghallom a dörömbölést. Ez már nem álom, tényleg döngeti valaki az ajtót.
Felkelek a kényelmes fészkemből, és elindulok az ajtó felé, hogy megnézzem ki az az elvetemült, aki a csengő használata helyett, így akar bebocsájtást nyerni a hajlékomba.
Amikor kinyitom az ajtót, két gyereket látok a küszöbömön. Az egyik tizenöt körüli lehet, a másik egy kicsit fiatalabb. Furcsa. Ezek nem szavalnak versikét, és nem is követelik, hogy trick or treat.
Ahogy nézem őket, egyik pillanatról a másikra, szétárad bennem, valamiféle rossz érzés.
– Mit szeretnétek? – kérdezem tőlük, ám egyik sem válaszol, csak néznek a nagy fekete szemeikkel. – Ha nem szólaltok meg, nincs csoki sem.
Ha nem, hát nem, nem akarok velük tovább foglalkozni. Leginkább azért nem, mert a kellemetlen érzés, ami az előbb elfogott, most már határozott félelemmé alakult át. Magam sem tudom megmondani, hogy mi lehet ennek az oka.
Már majdnem becsukódott az ajtó, ahogy a kilincset fogva épp bezárni készülök, amikor meghallom az egyik hangját.
– Engedj be minket. Az ajtó megáll, majd ismét résnyire nyitom, hogy lássam, ha valami változás van. Nem volt. Ugyan úgy állnak, és mereven néznek engem.
– Mit mondtál?
– Engedj be minket.
– És mond csak, miért tenném?
– Mert egyedül vagyunk.
– Hol vannak a szüleitek? Mi a nevetek? – Erre már nem válaszol egyik sem, csak mintha egy lépést tennének felém. Fogok két csokit, és feléjük nyújtom, hátha ezzel leszerelem őket, mert már… Rá se néznek a csokira. Csak engem néznek, és le sem veszik rólam a szemüket. Hátborzongató.
Eközben a rossz érzés egyre csak erősödik bennem, ami eleinte csak viszolygásnak tűnt, az most már szinte a rettegés határát súrolja. Nem vagyok képes megmondani, hogy honnan jön, csak azt, hogy egyre erősebb.
– Tűnjetek el. Ha nem kell a csoki, akkor nincs itt semmi keresnivalótok. Kotródjatok. Majd egy mozdulattal becsapom az ajtót az orruk előtt, és ráfordítom a biztonsági zárat is. Most egy picit mintha enyhülne a félelem bennem, de már ebben sem vagyok biztos. Bemegyek a konyhába, és töltök magamnak egy pohár bort. Miután egy hajtásra megiszom, a poharat a pultra teszem, és elindulok a nappali felé, amikor ismét felhangzik a dörömbölés a bejárat felől.
Ahogy meghallom ezt a hangot, ismét eluralkodik rajtam a félelem, ám most sokkal intenzívebben, mint az előzőek. Nem nyitom ki az ajtót. Sőt, oda sem megyek. Az elhatározást a cselekvés követi, és lépek egyet a bejárat felé. Nem, Ez nem lehet. Nem akarok odamenni, és legfőképp, látni sem akarom ezeket a gonosz kölyköket. Még egy lépés az ajtó felé.
Mintha a lábam önálló életet élne, fittyet hányva az elhatározásomnak és az akaratomnak egyre visz az ajtó felé.
Már ott állok, és hallgatom a dübörgést. Mintha egy hatalmas kapu lenne, olyan a hangja, pedig csak egy egyszerű tölgyfa ajtó. Egyik kezem a zárakon, a másik a kilincsen, és rémülten látom, hogy pillanatokon belül ki fogom nyitni az ajtót. A szíven úgy dübörög a mellkasomban, olyan érzés, mintha ki akarna ugrani a helyéről.
Egy pillanat múlva, az ajtó tárva nyitva áll. Ahogy ott állok az ajtóban, a hópelyhek elszaladnak mellettem, és megtelepednek a szőnyegen, a lábamon. A szemem ismét a két különös gyerekre esik, és ezzel együtt érzem, ahogy a lélegzetem is akadozik, és a lában egyre inkább képtelen megtartani a testemet.
– Engedj be minket. – mondják immár egyszerre mindketten, és én képtelen vagyok ellenállni a kényszernek, hogy beengedjem őket. A szám már nyílik, hogy kimondja, „gyertek csak be”, de a félelem megbénít, és így képtelen vagyok szavakat formálni a nyelvemmel. Csak tátogok, mint egy partra vetett hal, amikor valami meleget érzek az államon.
Oda nyúlok, és megérintem. Amikor a kezemre nézek, vért látok. Sok vért. Kitapogatom a számat, majd az orrom, amikor rájövök, hogy az orrom vérzik. De nem úgy ahogy az normális esetekben szokott, hanem folyik belőle a vérem.
– Engedj be minket. -jön ismét a felszólítás, és én ismét kimondom, hogy „gyertek be”. De hang ismét nem jön ki a számon.
A lábam egyre gyengébb, érzem, hogy már remeg, és alig bírja megtartani a súlyomat. Térdre rogyok, miközben a kilincset markolom, hogy megtartsam magam. A legszörnyűbb, hogy most így a szemem egy magasságban van az ő szemükkel. Amikor belenézek, még inkább elhagy az erőm attól, amit látok. A szemük fekete. Nem csak a szembogár, hanem ott is fekete, ahol másnak fehér. Ettől még inkább erőt vesz rajtam a félelem, amikor ismét hallom a hangot.
– Engedj be minket.
Furcsa módon arra gondolok, hogy vajon miért akarnak bejönni? És miért kérnek ehhez engedélyt? Már nem tudom megtartani magam és előre bukok, ám a kezem magam előtt tartva megtámaszkodok, hogy ne essek orra. És akkor meglátom.
A két gyerek lába, a küszöb előtt, kívülről, mintha tényleg nem mernének bejönni, a küszöböt átlépni. A nadrág szára. Ahol a nadrág a cipőre simul, ott nem a cipő van, hanem karmok. Hosszú karmokban végződő lábujjak, ami akár egy állat lába is lehetne, csakhogy ilyen állat nem is létezik.
– Engedj be minket! Ezt már alig hallom, mert a fejemben a fájdalom olyan mértékű, hogy attól félek, hogy szétrobban a fejem. A látásom már kezd elsötétedni, és én még mindig küzdök a fájdalom ellen, de érzem, hogy már csak pillanatok vannak hátra. Talán az életemből is.
Ebben a sötét zuhanásban, egy másik hangot is hallok. Ki lehet az ilyenkor? Mintha csodálkozna, mintha azt kérdezné: – Mi folyik itt? Felemelem a fejem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban van itt valaki, vagy csak a képzeletem játszik velem. A kétgyerek között, ahogy elnézek a kertkapu felé, egy újabb alakot látok közeledni. Az első gondolatom az, hogy ha már hárman vannak, akkor semmi esélyem nincs.
Meghallom ismét a hangot, de most már kicsit mintha közelebbről hangozna el kérdés.
– Mi folyik itt? Megismerem a hangot. Legalábbis azt hiszem. Talán a feleségem? Van nekem feleségem?

Amikor Susan odaért, és a két gyerek között meglát engem, ahogy négykézláb állok, amint az orromból patakzik a vér, már nem kérdez. Utasít.
– Tünés innen. Takarodjatok. – mondja a két gyereknek, és hogy nyomatékot adjon a szavának, a kézi táskájával még utánuk csap, amint leszaladnak a lépcsőn. Susan oda lép hozzám, és magpróbál talpra állítani, ami nehezen megy, mert az erőm már teljesen elfogyott.
– Te jó ég, mi történt veled? Mit csináltak ezek a kölykök?
A kérdésre illik válaszolni, ám ez most ebben a pillanatban nekem nem sikerül. Sikerül viszont a válla felett kinézni a kertkapu felé, amitől ismét megáll bennem az ütő. Még mindig ott áll a két gyerek, és minket néznek. Mint amikor a hiénák arra várnak, hogy végre hozzájussanak a maradékhoz. Felemelem a karom, és feléjük mutatok, miközben annyit sikerül kinyögnöm, hogy: – Ott.
Susan hátranéz, és amikor meglátja őket, felpattan, és az ajtó mellett álló esernyőtartóból kivesz egyet, ami a legnagyobb, és a két gyerek felé rohan vele.
– Takarodjatok. Takarodjatok innen. Susan, miután elzavarja őket, visszajön hozzám, és becsukja a bejárati ajtót. Mielőtt azonban bezáródna az ajtó, azt még látom, hogy a két gyerek, nem ment el, legalábbis nem messzire, mert a szemközti ház autófeljáróján mennek az ajtó felé.
Miután Susan felsegít a földről, eltámogat a nappaliba, ahol én egyszerűen lerogyok a kanapéra.
– Mi történt itt? – Kérdezi tőlem, de válaszra már nincs erőm, és a filmem egyszerűen elszakad.

Másnap, amikor kinyitom a szemem, már nyoma sincs, az előző este érzéseinek. Jól vagyok. Kivéve persze az emlékeket, amik még most is úgy ég bennem, mintha el sem akarna halványodni.
A reggeli kávé mellett, elmesélem Susannak, hogy mi is tértént az este, amit ő kissé hitetlenkedve hallgatott. Megértem, mert ha nekem mondja ezt el valaki, lehet, hogy én is csak nevetek rajta. De most nincs kedvem nevetni sem. Még nincs.

Két nappal később tudtuk meg, hogy az, ami velem történt, ott és akkor nem ért véget. A szemben lakó Miller-ék, aznap este meghaltak. Amit sikerült megtudni, az annyi, hogy mindketten kivéreztek, ám külsérelmi nyomokat nem találtak egyiküknél sem. Egyszerűen elfolyt a vérük.

Amikor felidéztem magamban az a pillanatot, amikor a két gyereket megláttam, amint Miller-ék ajtaja felé mennek, ráeszméltem, hogy akár mi is járhattunk volna így, de szerencsére Susan lélekjelenléte megmentett minket a fekete szemű gyerekektől.