Révész Márton: A múlt árnyai

A múlt árnyai

A férfi a szupermarket polcai között sétál. Testtartása görnyedt, ősz haja csapzott, szemébe lóg. Ruházata kétes tisztaságú. Ha vörös, püffedt arcába nézel, korát olyan hatvan és hetven közé tippelnéd. Nehéz meghatározni, mert csalóka. Az mondják, az utcán eltöltött évek triplán számítanak.

Az italosztálynál jár, de szemét nem vonzzák a méregdrága pálinkák, whiskyk vagy a kézműves borok. Keze árulkodó remegéséből már kitaláltad, mit keres. Az olcsó kannás borok alul vannak. Egyszerű műanyag palack, szőlőt sosem látott förmedvény. Húgyszínű lötty. Mindegy. A célnak megfelel, csak sok legyen.

Találomra kiválaszt egyet, és a pénztár felé indul. Tűnődve nézek utána, megsajnálom. A múlt árnyai – jut az eszembe.

Valamikor ő is volt fiatal, telve szép reményekkel és álmokkal. Akkor is elhitte, amit mondtak neki. Egy szép új világot építtettünk.

Az a régi világ valóban más volt, más alternatívákkal. Mára már nincsenek tervei, azon az egy dolgon kívül, ami a keze tremorját megszünteti. Csak az az egy dolog érdekli, mert felejteni kell, kibírni, túlélni amíg lehet. Szomorú dolog ez.

Itt maradt egyedül, egy számára ellenséges és idegen világban, ahol mások a játékszabályok.

Akik kedvesek voltak neki, meghaltak, vagy elmentek máshová, bízva abban, hogy ott jobb. A megszokott dolgok, amiket ismert eltűntek, vagy átváltoztak valami mássá. Ő meg itt maradt egyedül, nem érti már a mai világot. Nem kell senkinek A hasonszőrűek társaságát keresi. Az emlékeiből él. Milyen volt a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek. A zenék, a koncertek, a bulik. A meló, a csajok, a Balaton… Azt mesélik egymásnak, hogy nagy arcok voltak. Az élet császárai. Talán picit füllentenek. Nem lehet rájuk haragudni ezért. Akkor voltak fiatalok, akkor voltak a csúcson. Min és hol ment félre az életük, ki tudja? Mindenesetre még itt élnek közöttünk, szürke mementói egy letűnk kornak, és mintha egyre többen lennének…

Az öreg a pénztárnál lehajtott fejjel áll, nem néz senkire. Apróval fizet, szurtos ujjaival számolja az érméket, látom a pénztárosnő arcán az undort. Végül fogja a kannás bort, és kisiet a boltból. Végre megvan a napi betevő.

Hosszan, tűnődve nézek utána és egy régi nóta szólal meg a fejemben: Deep Purple – When a blind man cries.