Ferencz Vicus: Last Christmas

Last Christmas

– avagy hogy (ne) őrüljünk meg karácsony előtt.
Karok fonódnak rám a semmiből, mintha csak készenlétben álltak volna, áldozatra várva. A pánik és a halálfélelem bombaként robban a fejemben, a feltörni készülő sikolyt csak a torkomba beálló görcs akadályozza meg.

Falióra ütemes kattogását hallom, megy az idő. Valahonnan a messzeségből patadobogás hallatszik, majd sarkvidéki, hideg, metsző szél vág az arcomba. Csengettyű hangja szól, és bár a szorítás a nyakam körül nem enyhül, tompán érzékelem a mélyen dörgő ho-ho-hót a távolból…
Felriadok, csupán lidérces álmom volt, fojtogató és torokszorító, ez már a stressz jele. Tarkóm kissé nyirkos az izzadságtól, hanyagul odanyúlok, és lesimítom a tenyeremmel. Kapkodva a szemüvegem után nyúlok, hányadika is van ma? Talán huszonkettedike?

Az jó, nagyon jó. Időm, mint a tenger, minden belefér. Heves szívverésem lassan nyugodtabb ritmusra vált. Szól a kapucsengő, a csomagküldő szolgálat embere toporog az ajtó előtt. Orrát pirosra fagyasztották a téli mínuszok. Hatalmas csomagot egyensúlyoz a kezében, sapkáján megülnek a szállingózó hópelyhek. Nem húztam zoknit, csupasz lábam fázik a papucsban, ahogy várom, hogy aláírhassam az átvételi igazolást. Bevallom, magam sem tudom már mi érkezhetett, kinek mit rendeltem? Sebaj, átveszem, becipelem.

Valószínű, hogy a lurkók pingpong asztala lesz, vagy esetleg Dezső bácsi horgászfelszerelése? Bármi előfordulhat ebben a felfordulásban. Hova rejtsem a gyerekek elől?
– Szívem? Merre vagy? Tudnál segíteni? – Hiába szólongatom a drága férjemet, válasz nem érkezik.
Helyette elsőszülöttem suhan át a folyosón, szerencsére pillantást sem vet rám, ellenben elmosódott szavait hallhatom a fürdőszoba felől, miközben már a fogát sikálja:
– Anya, emlékszel ugye, hogy az iskolai ünnepség ma délután lesz? Megvannak az angyal szárnyaim és a glóriám?

Hatalmasat sóhajtok. Az angyalszárnyak. Idegeim kezdik felmondani a szolgálatot, folyamatos vesszőfutás az idővel, és a teendőkkel. Elfelejtettem, de semmi vész, leakasztom a sajátomat, amit benn tartok a szekrényben, megfelelő alkalmakra tartogatva. A glóriát pedig levesszük anyuka fejéről.

Anyuka!
– Kislányom? –Szeretett édesanyám bukkan elő a semmiből, fehér liliomokkal díszített pongyolája suhog a lába körül. Vaníliás cukor és fahéj illata lengi körül, hajába beleszáradt egy kis tojásfehérje darabka. – Egyeztetünk még a karácsonyi süteményekről? Készítsek még egy kis bejglit, vagy elég lesz az a hat rúd, amit tegnapelőtt sütöttem?
Nos, azt hiszem, bejglimérgezésben fogunk elhalálozni közvetlenül az ünnepek után, de nem akarom az édes mamát megbántani.
– Esetleg valami könnyebbet, szénhidrát menteset, ha lehet? – vetem fel tétován, de magam sem gondolom komolyan.
– Ó, no persze! – legyint, és tovarepül.
Tudom, mit gondol: a modern kor diadala, dietetikai vívmányai, innovációja és trendje? Mindenmentesen, nincs cukor és fehérliszt? Köszöni, ez nem az ő generációja és eszmerendszere.
– Számolom a kalóriákat, ígérem! – kiáltja felém a konyhából, és hallom, hogy tálakat vesz elő, meg a jó öreg mérleget, ami alapból tíz dekával többet mér mindenből.
Felkacagok. Sejtem, hogy újabb sorozat zserbó és vaníliás kifli készítésébe fog, majd diétázunk és élünk egészségesen jövőre.

Telefonom szól, gyomrom megremeg. Jelentkezik a család, testvérek, sógornők, barátok, munkatársak. Melyik nap kihez mikor hánykor, vedd elő a naptáradat, hugi, utasít nővérem, és sodródom az árral, szavai nyomán ösztönösen az asztali kalendáriumhoz nyúlok, és kalkulálunk,” időbeosztunk”, és hallgatom a terveit. Lábam rogyadozik, kivitelezhetetlennek tűnik a menetrend.
Ne főzzek sokat, mert mama úgyis teletöm bennünket bejglivel meg mézeskaláccsal, kompenzáljuk, csak egy kis halat, sok zöldséget. Ajándékok? Nincsenek ajándékok, de tudom, ez nagy kamu. Agyam már fénysebességgel pörög, miközben beszélünk, hogy valamit biztosan vennem kellene, mert ott állok majd blamában a fa alatt, amikor kiderül, hogy:
– Jaj, hát csak egy kis apróság, nem tudtunk elmenni mellette!

Mielőtt összecsapnak a hullámok a fejem fölött, meg kell keresnem életem párját, kell a támogatás.
A nappaliba lépve találom meg. A háttérben a Wham! feledhetetlen, megunhatatlan és elnyűhetetlen örök slágere szól, ő pedig a szőnyegen ül, és elkeseredett tekintettel néz fel rám:
– Hál’ Istennek, itt vagy! – sóhajt, és a kezére pillant, arcán kétségbeesés.

Tűrésküszöbének határán áll, apró izomrángásokat vélek felfedezni szája szegletében, megsajnálom.
Valamit tart az ölében. Mi lehet az? Egy nagy kupac gubanc. Finoman szólítom meg:
– Minden rendben, szívem?
–Persze, de azt hiszem, itt már rád van szükség – nyögi. – Én feladom.
Türelme mostanra végképp elfogyott, bajsza alatt halkan szitkozódik.

Összeráncolom a szemöldököm, és most, hogy már csak pár lépés választ el tőle, jobban szemügyre veszem mit tart a kezében. Medicinlabdányi gömböt nyújt felém, melyből kisebb nagyobb tüskék állnak ki. Akár Miss Marple fonalgombolyagja is lehetne, csak a kötőtűk hiányoznak belőle.
– Kibogoznád, kérlek? – kérdezi esdeklően jó uram, és úgy hajítja a tenyerembe a karácsonyfa égősort, mintha megégette volna a kezét. – Én már nem bírok vele, az agyamra megy! Hány izzó van ebben, milyen hosszú ez? És ki a fene rakta el ezt így tavaly? – Feltápászkodik a földről, dúl-fúl. – Á, komolyan mondom, ez őrjítő! – Hátra sem fordul. Kezét a nadrágjába törli, mintha összepiszkította volna. – Megyek inkább, megpróbálom felszerelni a külső dekorációt – dünnyögi az ajtóban.
Nem irigylem érte, nem lesz könnyű menet az sem.

Az én reményeim is szertefoszlanak, csüggedten rogyok a padlóra. Meztelen talpamat csiklandozzák a puha szőnyeg rojtjai.
Magamra maradok az égősorral, és szórakozottan bogarászom, miközben arra gondolok, boldogan átaludnám ezt a pár napot, és majd felébredek szenteste napján, hogy elvesszek a karácsonyi mámorban, puncsot szürcsölve és sült pulyka illatába burkolózva.
Na, Xanaxot ide, hátha az segít!