Fehérvári Barbara: Harc Dreadtalon ellen

Harc Dreadtalon ellen

Részlet Wattpados regényemből:

„Lila, hullámos haj- aszimmetrikusan vágva. Lila, fénylő szemek. Vékony, de izmos testalkat. Szürkés, sápadt bőr. Ruhája egyszerű, fekete. Szoknyája alól mozgás közben kivillannak
formás combjai. Valamilyen bőrszerű könnyűpáncélzatot visel. Bal karján és nyakán cikcakkos tetoválás van. Gyors, robbanékony. A látszat ellenére erős. A szörny ütéseit
ügyesen védi. Sötétszürke szarvak. Szarvak? Ez egy diabolik! Az a diabolik lenne?” – kezdett rájönni, hol találkozott korábban vele.

Négy éve a Káosz Csatában. Crematory apja akkor a lányt ellenségnek tekintette és szerette volna, ha fia is csatlakozik hozzá a diabolik elleni küzdelemben. Ő azonban ezt megtagadta és ahelyett, hogy rátámadt volna, kivédte apja csapását, ezzel lehetőséget hagyott a démoni árnyharcosnak, hogy elmeneküljön. Akkor is ugyanezt érezte a közelében… „Vajon ő is emlékszik rám?”

Crematory is megitta a varázsitalt. Gyógyító ital lehetett, mert ereje lassan elkezdett visszatérni tőle. Elejtett kardjait összeszedte, majd csatlakozott a lányhoz a csatába. Közrefogták a szörnyeteget így két oldalról tudtak harcolni ellene. Ez eredményesnek bizonyult, mert így valamelyikük támadása nagy eséllyel célba is ért. A fiú meglepve tapasztalta, hogy a diabolik minden mozdulatára azonnal reagál. Ha ő hátralép egyet, a lány előre, hogy a szörnyeteg figyelmét magára vonja és Crematory fel tudjon készülni a következő csapásra. Ha nincs helye hátrálni, az árnyharcos gondoskodik róla, hogy kikerüljön a szorult helyzetekből.

Sosem gondolta volna, hogy ennyire fogja élvezni a küzdelmet egy másik közelharcossal, egy csapatként. Sőt… Egyáltalán nem számított arra sem, hogy a harc valaha bármilyen jó érzéssel fogja őt eltölteni. Csak egy szükséges dolognak érezte ahhoz, hogy megszerezzék a vacsorájukat, vagy megvédjék magukat. Nem látott benne semmi szépséget, nem vágyott rá, hogy csinálja, csak tette a dolgát. Most azonban valami megváltozott. Ezzel a lánnyal inkább érezte az egészet egy táncnak, mint az életükért folytatott küzdelemnek. Az pedig, ahogy a lány mozdulatait nézte, teljesen
elvarázsolta. Az aprócska elf két szárnyas pengével csépelte a vérszomjas lényt. Ugrált, futott velük, dobálta őket. Még szerencse, hogy nem ellenségként tekintett rá. Ha úgy lett volna,  könnyedén elintézte volna őt, miután a szörny padlóra küldte. Minden oka meglett volna rá, hiszen az erdei elfek és az orkok sosem voltak nagy barátságban. Crematory pedig itt bóklászott az erdő szélétől – a területüktől – pár méterre. Mégis segített neki…

Észrevette, hogy nem csak a diabolik reagál az ő mozdulataira, hanem fordítva is. Mindent teljes összhangban csinálnak. A fiút ez a felismerés új erővel töltötte fel. Nekirontott a szörnyetegnek, aminek vastag bőrén végre sikerült egyik kardjával mély sebet vágnia. A lény ekkor felüvöltött, majd farkával elsodorta támadóit. Ezúttal mindketten a sziklákba csapódtak. Crematory rendkívül élvezte ezt a táncot a lánnyal, de tudta, már nem bírják sokáig. Előbb utóbb kimerülnek, akkor pedig végük van. Az eddigi támadásaikkal ketten kevésnek bizonyultak ez ellen a szörny ellen. Társa bénító varázslatával talán meg tudnák újra állítani a szörnyet ideiglenesen, de az szagukat már ismeri. „Mi van, ha követ minket és porig rombolja valamelyikünk élőhelyét?” A fiú ezt nem akarta megkockáztatni. Ahogy azt   sem, hogy a lánynak, aki a segítségére sietett baja essen.

Feltápászkodott, kardjait ismét felvette a földről. A szörny észrevette őt és fenyegetően vicsorogni kezdett rá. Semmi értelmét nem látta újra nekiszaladni. Más megoldás kellett. Az orkok nagy része alapvetően varázstalannak számított. Mindössze néhányan voltak, akiknek a családjában generációról generációra öröklődtek a mágikus képességek. Az egyik ilyen család a Flamefury volt. Crematory, ha nem is bizonyult hasonlóan tehetséges mágusnak, mint felmenői, valamennyi érzéke neki is volt a dologhoz. Úgy döntött, hogy megpróbálja a varázslatot, ami eddig sohasem sikerült neki… azt, ami miatt anyja a Főnix becenevet kapta.

Mély levegőt vett, a kardokat pedig maga elé tartotta. A máguslány korábban azt tanácsolta, használja fel a dühét. Ebben a pillanatban sok érzés kavargott benne, de a düh pont nem volt közöttük. „Nem baj, legyen valami más. Végül is lehet, hogy csak az számít, hogy erős érzelem legyen.” – gondolta. Így hát arra az érzésre összpontosított, amit akkor a legerősebbnek érzett. Arra, amit a diabolik váltott ki belőle. A kardok ekkor felizzottak. Válla fölött hátra pillantott, hogy lássa, a lány biztonságban van-e. Éppen kezdett ő is magához térni a becsapódás után. A fiú visszafordult, elméjét kiürítette, átadta magát a benne tomboló érzéseknek. A lángok pedig felcsaptak körülötte. A szörny ekkor megindult az  irányába. Hirtelen azonban ismét ledermedt. – Az elf annyira már magához tért, hogy érzékelte a veszélyt és varázslattal megállította a lényt. Crematory karjait kinyújtva, a kardokat széttárta maga előtt és szabadjára engedte a lángokat. A tűz elsodorta a szörnyet,
és beterített mindent, ami az útjában állt.

https://www.wattpad.com/story/319544486-megt%C3%B6rve-i-mennyd%C3%B6rg%C3%A9s-18%2B