Borbíró Klára: Kincskereső Nagykarácsony

Kincskereső Nagykarácsony

Szomorúan leste Lali a városka szürke utcáját.
‒ Mi a stájsz, öcskös? ‒ lökte oldalba barátságosan a bátyja, Ati, aki már nagyfiú volt, hetedikes.
‒ Nem esik a hó, pedig a tévében megígérte a néni.
‒ Jaj, nem ígéret az, tippmix ‒ szólt közbe az apjuk, aki a fotelből hallgatta a párbeszédet.
‒ Mégis, folyton nézitek.
‒ Csupán a domborzat miatt ‒ nevetett Ati, közben egy női test sziluettjét rajzolta meg két kezével.
‒ Csak ma kezdődött a téli szünet. Lesz alkalmad kint játszani a hóban ‒ vigasztalta az apa, de Lali lemondóan biggyesztette le a száját.
‒ Tavaly sem esett, mert rossz voltam.
‒ Mi köze a két dolognak egymáshoz? ‒ kérdezte az idősebb fiú.
‒ Tavaly karácsonyra szánkót hozott a Mikulás, és egész évben nem esett hó. Engem kínzott, mert rossz vagyok.
‒ Dehogy vagy rossz. ‒ Az apa felállt a fotelből, két fiához sétált, megborzolta Lali haját, miközben szeretettel nézett le rá. ‒ Biztos összeveszett Holle anyóval, és az szabotálta a munkát.
Lali dacosan megrázta a fürtjeit.
‒ Te most arról beszélsz, aki a kút mélyén rázza a paplanját, ezért a fejünk felett hullik a hó? Ne nézz már dedósnak! Nyolc éves vagyok.
‒ De a télapó haragszik rád ‒ nyomott el egy vigyort az apa. Igyekezett kerülni Ati tekintetét, nehogy összenevessenek.
‒ Van egy teljes hét karácsonyig ‒ tűnődött a felesége, amikor este elmesélte neki a beszélgetést. ‒ Remélem, addig leesik a hó.

* * *

Egész héten csak egyszer esett, akkor sem hó. Az eget komor felhők takarták el, és a szürke utcán felragyogó színeket kifakította az eső.
Hidegen és zordan érkezett az ünnep. A szülők hiába varázsoltak barátságos, fűszerillatú karácsonyt, hiába roskadozott az étkezőasztal az ünnepi traktától, Lali mégis egykedvűen lézengett a lakásban.
Ebéd után a fa mellé gyűltek, ekkor végre Lali arcán is mutatkozott némi izgatottság.
‒ Először te ‒ mondta a bátyjának, pedig a korábbi években nagy harc dúlt közöttük az elsőbbségért.
Ati a fa elé térdelt, és előhúzott egy ormótlan csomagot, amelyen az ő neve szerepelt. Mielőtt letépte volna róla a papírt, már tudta, mit rejt, de a bizonyosság kedvéért kicsomagolta, mielőtt a szülei nyakába ugrott volna.
‒ Egy snowboard. Köszönöm! ‒ ölelte meg őket ragyogó tekintettel.
‒ Te is miattam fogsz bűnhődni ‒ súgta oda neki az öccse.
‒ Gyerünk, Lali! ‒ biztatta a kicsit az anyjuk.
Lali is letérdelt, megtalálta a saját ajándékát: egy dobozba zárt robotkutyát. A fiú örömteli tekintetét még mindig bú fátyolozta. Erősen vágyott erre az ajándékra, de talán meg sem érdemli, ha a Mikulás nem küld mellé havat.
A játék mellett egy boríték lapult, Lali kíváncsian bontotta fel. Összehajtott papírt húzott ki belőle, a lendülettel egy kártyalapot is kirántott. Lali felvette a kártyát, tanácstalanul forgatta meg a karácsonyi izzók gyenge fényében. Egy tarot pakli lapja volt.
‒ Diadalszekér ‒ olvasta a kép alatt az írást. A képen királyszerű alak ült oroszlánok vontatta szekéren, és volt rajta még egy hetes szám.
‒ Ez mi a csuda? ‒ mutatta fel, hogy mindenki jól láthassa.
Szülei meglepetést váró kisgyerek csodálkozásával tárták szét a karjukat.
‒ Mi van a papírra írva? ‒ kérdezte Ati.
Lali széthajtogatta az üzenetet. Legnagyobb meglepetésére egy térképet tartott a kezében. Kincses térképet.
‒ Aztaa! ‒ tört fel belőle.
‒ Muti! ‒ vette ki a kezéből a bátyja. ‒ Innen kell indulni ‒ bökött a rajzon végigfutó szaggatott vonal fenyőfa felöli végére.
‒ Én is látom ‒ kapta ki az ujjai közül a térképet Lali. ‒ Tök jó! Van rajta iránytű meg koponya kardokkal meg szarvas is.
‒ Ha ilyen nagyokos vagy, merre induljunk?
A szülők boldog pillantást váltottak egymással.
‒ El kell menni az Ejtetők mellett. Nézd, ezek a hegyek azok.
Ati elvette a felé nyújtott térképet, és az állát simogatta, akárcsak az apjuk, ha elgondolkodott.
‒ Itt van a Leszmulass ‒ kocogtatta meg a rajzolt indián sátrat.
‒ Az ott van a szoba másik végében. Az Ejtetők akkor a fotelek lesznek.
A két fiú megindult a szaggatott vonal jelezte úton.
‒ Mi lehet ez a tó? Asz’ondja: Delfolyó tó. Ki kell menni az udvarra? ‒ töprengett Ati.
‒ A medencét nyárra elraktuk a sufniba.
‒ Igaz.
‒ Ez a fürdőkád lesz.
‒ A delfineddel.
Beszaladtak a fürdőszobába. A szüleik az ajtóig kisérték őket, ott izgatottan megálltak.
‒ Ruhatag ‒ nevetett fel Lali, amikor meglátta a törülközőtartón éppen abban a pózban elhelyezett köntösét, ahogy a kincses térkép ábrázolta.
‒ A zsebén van az iksz ‒ figyelmeztette Ati.
Lali belenyúlt a köntöse zsebébe, és egy keretbe foglalt képet húzott ki onnan.
‒ Ez a kincs? ‒ meredt rá. Mindent megtett, hogy leplezze csalódottságát. Maga a térkép és a keresés nagyon a kedvére való volt.
A kép a Kilimandzsárót ábrázolta. A hegyet hóhatár vágta élesen ketté száraz és hóborította részre.
‒ Ezt biztos apa keretezte ‒ jelentette ki Ati. ‒ Nézd csak a hátulját!
Az anya oldalba bökte az apjukat, aki mosolyogva bólogatott.
A képkeret hátoldala alól papírcsücsök lógott ki. Lali aktív drukkolása mellett Ati kiszerelte a hátlapot rögzítő fémlapocskákat, és kihúzta a papírt. Egy skicc volt rajta. Táblákkal táncoló tütüs balerinákat ábrázolt. Ati felnevetett a kép láttán.
‒ Balettre mész, öcskös. Vedd elő a legszebb ruhád!
Lali szerette a balettet, a Péter és a farkas volt a kedvence, de ezt most nem árulta volna el semmi pénzért.
‒ Mintha nem is táblák lennének ‒ nézett a képre az anya, újra beindítva ezzel a rossz irányban megrekedt hajszát.
‒ Talán zászlók ‒ vélte Lali.
Ati megint felkacagott. Egyre viccesebbnek találta a kincskeresést.
‒ Tudjátok, mik ezek? Szemaforjelzések ‒ mondta, amikor végre meg tudott szólalni. ‒ Vasútbalett.
Ezen mindannyian jóízűt nevettek.
‒ Ki tud szemaforul? ‒ kérdezte az anya.
‒ Nekem van egy csomó ABC-m ‒ lelkendezett Lali. A gyerekszobába szaladt, de egy percen belül megint ott állt a fürdőszobában, izgatottan lapozgatott egy szimbólumszótárban.
Ati kiterítette a képet a mosógép tetejére.
‒ Lábujjhegyen áll a csajszi az egyik lábán, és széttárja a kezét. Az egyiket magasabbra tartja ‒ írta le az első alakot.
‒ A könyv szerint mindegy, hogy áll. Csak a zászló számít. Es ‒ fejtette meg az első betűt, amelyet gyors egymásutánban követte a másik négy, és megszületett az üzenet: SUFNI.
A fiúk egy emberként törtek utat a szüleik között.
‒ Kabát! ‒ szólt utánuk az apa.
Ati lekapta mindkettőjük kabátját a fogasról, futás közben magára húzta ki-ki a sajátját.
A sufni közepén a tavaly karácsonyra kapott szánkó állt, ülő felületére hatalmas szürke hetest festettek gondos kezek, melyet vérvörös szegéllyel láttak el. Akár egy versenyautón is díszeleghetett volna ez a szám.
‒ Diadalszekér ‒ suttogta mámoros hangon Lali. A szánkón újabb üzenet hevert. Felkapta és felkiáltott: ‒ Ezt megismerem. Morze.
Ati elszáguldott a szülők mellett, akik idő közben beérték a kincsvadászokat; berohant a házba Lali könyvéért. Fújtatva tért vissza, és az öccse kezébe nyomta a szimbólumszótárt.
‒ Egy pont ‒ mondta Lali. ‒ Ezt tudom könyv nélkül. E betű.
‒ Én meg a következőt: es. Vagy o, nem, biztosan es ‒ mutatott Ati a szorosan egymás mellé rajzolt három pöttyre.
A folytatást a könyv segítségével fordították le, az első szó így hangzott: eszaki.
‒ Milyen szaki? ‒ kérdezte az apa.
‒ Ez északit jelent ‒ magyarázta Lali büszkén amiatt, hogy valamit ő tud a legjobban négyük közül. ‒ A morzéban nincs é betű.
A teljes és pontos szöveg ez volt: északi szélesség negyvenhét és fél fok, keleti hosszúság húsz fok.
‒ Autóba magyar! ‒ kurjantott az apa.
‒ Sapka, sál, kesztyű ‒ figyelmeztetett a felesége.
Visszamentek a házba. A gyerekek felhúzták a hótaposójukat és magukhoz vették a felsorolt kiegészítőket. Az anya elcsomagolta a felszeletelt diós és mákos bejglit, nagy flaska vizet vett a hóna alá, és a garázsba terelte a fiúkat. Az apa beállította a megadott földrajzi koordinátákat a GPS készüléke célállomásaként, aztán a kocsi csomagtartójába rakta a szánkót.
‒ A snowboard! ‒ kapott a fejéhez. Sokatmondó pillantást váltott a feleségével. Majdnem elszúrtuk, mondta a tekintetük.
Ati visszaszaladt az ajándékáért, amit a szánkóra fektetett. Ekkor vette észre az előre bekészített takarókat.
‒ Indulás! ‒ rikkantott az apa, miután mindenki elhelyezkedett, és kihajtott az útra.
Csendes volt a forgalom. Bár az előző esti híradóban bárki láthatta, hogy nagy mennyiségű hó hullott a Kékesen, a szenteste délutánját a többség otthon, családi körben töltötte.
Karácsonyi dalok éneklésével ütötték el az időt. Kellemesen telt az utazás. Az Északi Középhegység lábánál húzódó erdőségben jártak. A fák között még csak most mutatták meg magukat először a tegnapról itt maradt pihe-puha hópárnácskák.
‒ Gondolod, hogy fönt lesz sportolásra alkalmas hó? ‒ hajolt a férjéhez aggódva az anya.
Ekkor három szarvas futott át messze előttük az úton. Az apa lassított, és figyelt. Tudta, hogy a ruta többi tagja követheti ezt a három tehenet. Néhány másodperc múlva meg is jelent még két állat. Izgatottságukban futás közben magasra ugrottak.
Az apa, kellő távolságra az átkelés helyétől megállította a kocsit.
‒ Meglessük, hogy jönnek-e többen.
‒ Kiszállhattok velünk, de az autó mellett kell maradnotok ‒ intette a fiúkat az anyjuk.
A gyerekek izgatottan és fázósan toporogtak, amíg az utat kémlelték. Mintha erre várt volna, kapitális szarvasbika ugrott át az út felett a tehenek nyomában. A két fiú tátott szájjal figyelte a repülni látszó állatot.
‒ Lali megjavult ‒ ocsúdott elsőként Ati.
‒ Ezt hogy érted? ‒ kérdezte az apjuk. Lali válaszolt a bátyja helyett:
‒ A Mikulás megmutatta nekem Rudolfot.