Elfogadás

Elfogadás

Ezernyi gondolat suhan át az agyamon, miközben az iroda felé tartok, zárási időben. Már két éve ezt csinálom, szó szerint nincs is életem és persze sohasem változott semmi. Tél van, a hőmérséklet fagypont alá süllyedt, ahelyett, hogy otthon ülnék a jó meleg ágyamban Fifi társaságában, inkább az irodába megyek. Fifi a három éves kandúr macskám, én találtam rá egy különösen hideg téli éjjelen, azóta velem lakik. Fázósan összehúzom magam és az épület hátsó részéhez sietek. Szó sem lehet róla, hogy elől menjek be. Már várt rám, nyitva hagyta az ajtót. Ez egy telekommunikációs cég, de nem ez a tényleges székhelye. Ez csak egy iroda a többi másik mellett, több városban is érdekeltek vagyunk.
─ Azt hittem már el sem jössz! ─ sietett elém egyszerű farmerben és pólóban. Vicces volt így látni, hiszen napközben a tökéletes főnököt adta, kifogástalan öltözékben.
─ Neked is Szia! ─ köszöntem helyette is, ahogy odaért hozzám ajka rögtön követelőzve utat tört magának. Türelmetlenül igyekezett megszabadítani a kabátomtól, de én most kivételesen nem segítettem neki benne. Küzdjön csak!

Az egész helység sötét volt, csak az ő irodájából szűrődött ki fény, nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy az egész cég teljesen ki van világítva éjjel tizenegykor. Neki nem okozott gondot reggel korán felkelni és makulátlan külsővel bemenni az irodába, én pedig mindig úgy néztem ki, akit már megevett valaki egy – egy ilyen lopott légyott után. A lakására nem mehettünk, mert ő ugye sose kezd ki az alkalmazottaival, pláne nem az asszisztensével. Ő nem keveredhet gyanúba, mert fentről ő is megkapná az ívet. Elvileg barátnője nincs, de ebben soha nem voltam egészen biztos. Csak egy dolgot tudtam, a napnál is világosabban, azt, hogy szerettem ezt a férfit. A sötétbarna haját, ami néha szexin az arcába lógott, a barna szemét, amit mindig elsötétített a vágy. A széles vállát, kidolgozott mellkasát, szerettem a biztonságot, amit a karjai között érezhettem.

Mivel az asszisztense voltam, így rendszeresen én kisértem el az üzleti útjaira és a másik hotelszobát mindig feleslegesen fizette a cég. Viszont fontos a látszat, a játék, a kihívás és izgatta a lebukás veszélye. A kabátom a földön landolt, a keze pedig vándorútra indult, behunyt szemmel átadtam magam neki. A keze megpihent a mellemen, mire sóhajtottam egy nagyot és izmos vállába kapaszkodtam. Elkezdtem tolni az irodája felé, ő pedig halkan felnevetett. Igen, nem lehettünk hangosak sem, mindenre vigyázni kell, fontos a tekintélye, meg a pozíciója.

Természetesen sietnünk is kellett, nehogy valaki kifigyelje, hogy még van itt valaki. A szállodában töltött éjszakákat addig húzhattuk el, ameddig csak akartuk. Be sem csukta maga mögött az ajtót, felesleges volt, hiszen a riasztót meg a kamerákat már akkor kikapcsolta amikor megérkezett. Felültetett az íróasztalára, akaratlanul kuncogni kezdtem. Elképzeltem, hogy itt írja alá a szerződéseket, itt intézi a megbeszéléseket. Dani nem foglalkozott az apró kacajommal, sőt arról is letett, hogy levegye rólam a kötött hosszú ruhámat. Hiszen nincs idő, az ilyen alkalmakra sosem tudtam úgy igazán ráhangolódni, hiába szerettem őt. A lábam közé állt, levettem a pólóját, azért ennyi járt nekem is, hogy megcsodálhassam közben a mellkasát. A kötött ruhán keresztül simogatta a mellem, én pedig elkezdtem a nyakát csókolni. A kezem akaratlanul lecsúszott és kigomboltam a sliccét, már kőkemény volt. Itt nem volt előjáték sem cirógatások, ezért előfordult, hogy magát az aktust ő jobban élvezte, mint én. A lábam közé nyújt, sietve félrehúzta a bugyimat. Most legalább nem tépte le rólam.

Ujjait minden gyengédség nélkül csúsztatta belém, felszisszentem. Ezt az oldalát nem mindig szerettem, utáltam ezt a kapkodást, az előjáték hiányát. Gyűlöltem magam ilyenkor, mert engedtem neki. Megengedtem, hogy ezt tegye velem. Ő azt hitte, hogy élvezem, hogy is mondhattam volna el neki? Nem volt időnk beszélgetni. A hotelbéli éjszakák alatt pedig túlságosan el voltam varázsolva, hogy megemlítsem. Azokon az éjszakákon figyelt rá, nem kapkodott, hosszan szerettük egymást. A vágy, amit éreztem iránta most is kisegített, így képes voltam a következő pillanatban befogadni őt. Épp annyira, hogy ne fájjon. Most is, mint mindig az irodában mellőzött minden finomkodást, mozdulatai nyersek voltak, gyorsak és határozottak. Belekapaszkodtam, esélyem sem volt a mozdulatai elé menni az íróasztal tetején. Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, közeledett a tűzijáték. Ahogy egyre hajszolta a pillanatot, úgy szaladtak ki a számon az apró sikkantások. Felemelte a fejét, egy pillanatra a tekintete egybeforrt az enyémmel, majd befogta a számat. Még pár pillanat és vége is volt a nagy estének, próbáltuk normalizálni a légzésünket.
─ Mennünk kell! ─ suttogta és megcsókolta a fejem búbját.

Még magamhoz sem tértem, amikor letett a fölre és már gombolta is be a nadrágját. Szó nélkül felvettem a kabátomat és kiléptem az ajtón, utáltam, amikor ilyen érzéketlen volt. Meg sem vártam, hogy visszakapcsolja a riasztót és a kamerákat. Elindultam visszafelé azon az úton, amelyen át jöttem. Úgy sem vitt volna haza, még valaki kiszúrt volna a kocsijában. Hamarosan kapok majd egy üzenetet tőle, hogy megkérdezze, hogy jó volt-e? Majd hozzáteszi, hogy inkább töröljem az üzenetet, nehogy véletlenül meglássa valaki, hiszen ő a főnököm. Sírni szerettem volna, de ezt csak magamnak köszönhettem. Az én hibám is, hiszen belementem ebbe az egészbe. Viszont nagyon untam már, a folytonos nyaggatást, hogy miért vagyok még mindig egyedül. Barátok, családtagok folytonos sajnálkozását. Mi lesz velem? Az eltelt időt nem lehet visszapörgetni. Viszont én is untam ezt, a kapkodást, az állandó hazudozást. Szerettem volna vele nagy sétákat ejteni, moziba menni, vásárolni, nemcsak a négy fal között akartam őt. Épp csak, hogy hazaértem, már csipogott is a telefon. Ahogy sejtettem, de csak jó éjszakát- ot kívántam neki. Majd kicsit még simogattam Fifi-t és lefeküdtem aludni.

Holnap szenteste, ma jönnek haza a szüleim Spanyolországból, ott ünnepelték a negyvenedik házassági évfordulójukat. Igen, megvan előttem a példa, csak épp nem jó úton haladok az eléréséért. Dani egész héten nem keresett, a munkában pedánsan viselkedett, ott nem beszélgettünk és soha nem is maradtunk kettesben. Ebéd után készültem kimenni a szüleim elé a reptérre. Két hétig voltak el, én tartottam rendben addig a lakásukat. A délelőtt azzal telt, hogy kitakarítottam a sajátomat, majd az ő lakásukat is. Megsütöttem anyu kedvenc édességét, a citromos tortát, apának bekészítettem a kedvenc bejglijét a konyhaasztalra, gesztenyés ízűt. Majd elindultam a reptérre a kocsimmal. Igen, van kocsim, azért volt muszáj az irodába gyalog mennem, hogy ne ismerje fel senki a kocsimat az éjszaka közepén. Hát nem nevetséges?

Amikor megérkeztem a reptérre nagy volt az ujjongás, egészen hazáig hallgattam az élménybeszámolót. Anya oda – vissza volt, amikor kiemeltem a hűtőből a kedvenc tortáját. Apa pedig elővett egy üveg Cherry-t a táskájából, ezt már az itteni reptéren vették. Koccintottunk, és körbe telefonáltuk a rokonságot, hogy ki tud holnap eljönni megünnepelni a karácsonyt. Bort nyitottunk, és a menüt tervezgettük, míg apa a díszítést, pont, mint gyermekkoromban. Délután öt után megszólalt a telefonom. Dani egy rövid üzenetben kérte, hogy menjek az irodába tíz óra után. Felhorkantam, ami ugye lehet az elfogyasztott alkohol mennyiségétől is. Vagy attól, hogy beleuntam az egészbe. Meséltem már, hogy két éve tart ez a viszony? Az a vicces, hogy egyikünk sincs kapcsolatban. Egyáltalán nem ismerjük egymás családját, barátait, de mindent tudunk a másikról. Elnézést kértem a szüleimtől, felkaptam a telefonomat és a kabátomat, majd kimentem az erkélyre. Nem tudtam hol van, nem tudtam mit csinál, de nem érdekeltek a következmények. Felhívtam, méghozzá nappal, nyíltan és iszonyat mérgesen. Pedig rossz tanácsadó a harag, le kellett volna előtte higgadnom, de most már mindegy.

─ Szia! Jól vagyok! Köszönöm, hogy kérdezted. Nem, nem érek rá, hazajöttek a szüleim és nekik segítek előkészülni szentestére. A távoli rokonokat, közeli barátokat hívtuk meg. Te is hivatalos vagy rá. Ha nem leszel az ajtóm előtt holnap este hatra, hogy tiszteségesen bemutassalak a családomnak, akkor ne hívj többet. Nem tudod hol lakom? A főnököm vagy, biztosan meg fogod találni. ─ ezzel lecsaptam a telefonomat és visszamentem sütni. Elegem volt az örökös titkolózásból, nem bírtam tovább. Azt nem tettem hozzá, hogyha nem jelenik meg a vacsorán akkor én az ünnepek után felmondok.

Nagyon korán keltem, rengeteg kaját sütöttünk, két gyermekkori barátom is eljön ma. A nagyszüleim is, a nagybátyám és a családja. Egy csillogó fekete testhezálló ruhát választottam, aminek egy csepp kivágása sem volt, és bokacsizmát. Anyával megterítettünk, amíg apa elment borért és pezsgőért, anya odahajolt hozzám.
─ Jól megmondtad neki tegnap kislányom! Ha ezt a lécet megugorja, akkor családtag lesz, ha nem, akkor találsz majd valakit, aki igazán boldoggá tesz. ─ ölelt meg anyukám, én pedig könnyes szemekkel visszaöleltem. Hát persze, ő mindig mindent tud. Összenevettünk, és folytattuk tovább az előkészületeket. Tizenöt perccel este hat előtt megszólalt a csengő. A nagybátyám már megérkezett a gyerekekkel, sőt, már az ajándékok is a fa alatt voltak. Amikor kinyitottam az ajtót a földbe gyökeredzett a lábam. Dani állt az ajtóban sötétkék zakóban, fehér ingben és fekete nadrágban, fekete nyakkendővel. Az egyik kezében legalább öt ajándékcsomagot tartott, a másik kezében egy óriás macit tartott. Sírva ugrottam a nyakába.
─ Vigyázz a sminkedre. Gyönyörű vagy! ─ simogatta meg az arcomat. Majd előlépett, lepakolta a kezében lévő cuccokat, majd megfogva a kezem besétált a lakásba és megállt a családom, barátaim előtt.
─ Szép estét! Visonczi Dániel vagyok! Kate barátja.

Ezek után a családom nem csak, hogy befogadta Danit, de támogatták is a kapcsolatunkat. A munkahelyen senki nem akadt fent rajta, sokan örültek is. Egy évvel az első közösen töltött karácsonyunk után, összeházasodtunk. Most pedig Lilly a tündéri kislányunk, próbálja feltenni a karácsonyfa tetejére a csillagot az apja segítségével.

Mindig vannak csodák, akkor is, ha te már nem hiszel bennük.