Halloweeni vadász

Halloweeni vadász

A nézőtérre lépett és megakadt a szeme a nőn, bámulta, ahogy átszellemülten ugrál a zene ütemére, szája folyamatosan jár, erősen artikulálva üvölti együtt az előadóval a szöveget. Egy másik nő furakodott mellé és egy aréna szélén várakozó férfira mutatott. Az ugrabugráló biccentett, kiintett a várakozónak, aztán visszafordult a színpad felé.
Tovább leste, hogyan váltogatja az alkalmi partnereit a nő, aki az egyikükkel dobozos sört hozatott magának, aztán rövid úton kikosarazta. Nem volt kimondottan szép. A szögletes álla felett ülő ajka két ponton is megtört, lebiggyedő szája erőszakos külsőt kölcsönzött neki. Ha nem ugrándozik ilyen önfeledten, nem ejtette volna rabul a férfi figyelmét.
A nő még négy zeneszám erejéig bírta, majd átvágott a tömegen az egyetlen üres bárszékhez. A férfi, mintha véletlenül tenné, szinté célba vette a pultot és közvetlenül a nő előtt foglalta el a széket.
– Ne haragudj, nem vettelek észre – pattant fel azonnal. Udvarias arckifejezést öltött, megvárta, amíg a nő lerogy, aztán mélyen a pult mögé hajolva odakiáltott a csaposnak.
– Légy szíves! – A nőre villantotta a mosolyát. – Meghívhatlak?
– Egy sört kérek.
– Kettőt – mondta és mutatta is az ujjaival a csapos felé.
– Bocs, hogy kitúrtalak – lihegte a nő akadozó nyelvvel.
Ha csak sört ivott, rosszul bírja az italt, futott át a férfi agyán.
– Szása vagyok.
– Liliána.
– Szép neved van.
– Akár egy virág – fancsalgott a nő.
– Nekem bejön. Különleges.
– Neked adom. Ha nem ragaszkodsz a Szásához, cserélhetünk.
– Jópofa vagy. Nézd – mutatott egy csendesebb zugra a férfi –, ott megüresedett egy asztal.
Megvárta, hogy a nő válasszon helyet, ő mellé telepedett. Az asztalra könyökölt, az arcát a tenyerén megtámasztva hallgatta Liliána csacsogását. Most, hogy az arcuk egy vonalba került, látszott csak, hogy az aránytalanul megnyúlt szemfogai okozzák az ajakdeformitását. Ez éppúgy elvarázsolta Szását, mint a nő beszédhibája, és sejtette, hogy az enyhe pöszeségének is a fogak rendellenes állása az oka.
– A fogamat nézed? – kérdezte Liliána. – Ilyenkor, halloween táján az átlagosnál is hosszabbra nyúlnak.
– Mint egy igazi vámpírnak?
– Én igazi vámpír vagyok – húzta ki magát a nő.
– Hát hogyne.
– Nem hiszed? Bebizonyíthatom, de ha megharaplak, már nem leszel a régi önmagad.
– Hiszek neked – emelte maga elé a két tenyerét Szása. Hangja sejtelmes volt, egyszerre tűnt kétkedőnek és meggyőzöttnek. – A pasid harapott meg?
– Neeem – legyintett Liliána. Gesztusai, mint a hangja, kezdtek elmosódottá válni. – Vámpírnak születtem. Örököltem anyám képességét.
– Félnem kellene?
– A markomban tartalak. – Liliána a férfi karjára tette a tenyerét. Tekintetét a szemébe szúrta. Szása háta megborzongott izgalmában. A nő elnevette magát. – Tudom, honnan szerezzek emberi vért.
– Sűrű itt a levegő. Folytassuk ezt máshol – ajánlotta a férfi, mire Liliána kutatóan járatta végig a tekintetét a tömegen. – Melinda…
– A barátnőd, aki elhúzott a faszijával?
– Te láttad őt?
Szása érezte, ahogy a melegség felkúszik a nyakán. Még szerencse, hogy félhomályban ülnek.
– Rajtakaptál. Figyellek egy ideje. Tetszik, ahogy táncolsz.
Liliána elgondolkodva nézte egy darabig, aztán megrántotta a vállát.
– Dobok neki üzit – határozott, de nem mozdult.
– Mesélj a vérivásról – unszolta Szása, amivel sikeresen elterelte a figyelmét Melindáról.
– Többnyire megelégszem állati vérrel, de halloweenkor szükségem van embervérre. – Elővette a mobilját, hogy ellenőrizze rajta a pontos időt. – Még maradt két és fél órám. Több, mint elég.
Ez a nő vagy kattant vagy részeg, gondolta Szása. Az előbbiben reménykedett. Nem szerette a részeg nők kipárolgását. A csuklójánál fogva az asztal lapjára fektette Liliána karját, még mielőtt az nekiállhatott volna üzenetet írni.
– Két és fél órád mire?
– Hát vért szerezni.
– Azt hittem, megharapsz valakit és kész. A filmekben így csinálják.
– Ha filmben lennénk, te lennél az áldozat. – Liliána a férfihez hajolt és kivillantotta a szemfogát. – Van merszed velem jönni?
– Kíváncsivá tettél. Hová megyünk?
– Oda, ahol a vért tartják. Vérdepóba.

A kórház kertjében fakón pislákolt az éjszakai világítás. A főkaput erős rács védte, Liliána lassítás nélkül haladt el előtte.
– Azt hittem, ide jövünk – jegyezte meg Szása.
– Észrevétlennek kell maradnunk.
– A vámpíroknak ez alapból megy, nem?
– Félvér vámpír vagyok – hunyorgott a nő.
– Ne kacsints, úgysem látom.
Liliána felkaron bokszolta Szását. Pár lépést megtett még, aztán egy beszögellésbe húzta a férfit.
– Itt tolják ki a kukákat. Alacsony a kapu, és ha bemászunk, a konténerek között könnyen elbújhatunk.
– Remek – sóhajtott Szása.
– Inkább maradsz?
– Jövök én is. Ezt látnom kell.
A szemeteskonténerek mögött meglapulva figyelték a kórház udvarát. Mentő érkezett. Megállt egy távolabbi épület bejáratában. Két alak hordágyat emelt le róla, amin alig lehetett felfedezni a beteget. Eltűntek az épületben. Liliána az ellenkező irányba lendült, de Szása visszatartotta.
– A sofőr – mutatott a kocsiból lekászálódó emberre.
– Nem érek rá egész éjjel – zsörtölődött a nő.
– Mekkora a gyakorlatod a behatolásban?
Liliána megrántotta a vállát.
– Nem voltam rászorulva. Tavaly télig itt dolgozott a keresztanyám. Halloween környékén meglátogattam a munkahelyén és valamilyen csoda folytán a táskámban landolt egy zacskó vér.
– Várjunk! Hamarosan elmennek.
Bár Liliána hosszúnak érezte a várakozást, ott guggolt Szása mellett, amíg a mentőautó el nem tűnt a színről.
– Merre? – kérdezte ekkor a férfi.
Liliána lopva indult el a vérdepó felé. Néhány méter megtétele után laza sétára váltott.
– Kellemes ez a park – suttogta Szásának.
– Hogyan tovább? – tárta szét az a karját a depó épületéhez érve. – Ég odabent a villany.
– Éjjel alszik az ügyeletes. Csak akkor kapcsol világítást, ha munkája van.
– Ez mit jelet?
– Igényt kapott. Mindjárt jönnek a vérért.
A bejárat közelébe ültetett bokros sávba kuporodtak. Bár a növényzet nem takarta őket tökéletesen, kívül estek a megvilágításon, ezért joggal remélték, hogy nem fedezi fel őket a vérért érkező.
Halk motozás jelezte a kényszerpihenő végét, csak az éjszaka csendjének köszönhetően hallották meg. Liliána Szása szájára tapasztotta a tenyerét, lehelete megborzolta a férfi arcán a pihéket.
Idősebb nővér sietett be az épületbe. Pár perccel később távozott, köpenyét szorosra húzta, úgy ölelte magához a frissen kapott apró táskát. Liliána macskaügyességgel ugrott az ajtóhoz, és egy ágat téve a nyílásába megakadályozta, hogy becsukódjon.
– Mindjárt – suttogta, amikor visszabújt a bokorba Szása mellé.
Megvárták, amíg odabent kialszik a fény, akkor besurrantak az épületbe. Az előtér, ahová jutottak, egyik irányban sem volt nagyobb három lépésnyinél. Rácsos ablakával szemben kopott pad, az ajtóval szemben újabb ajtó állt, rajta bereteszelt kis ablak. Liliána az ajtó mellé szerelt számkódos nyitópanelhez sétált és beütött egy négyjegyű kódot.
A zár felpattant és Szása a nő nyomában haladva egy sötét szobába lépett. A beszűrődő derengésben azért jól kivehetőek voltak a fal mellé sorakoztatott üvegajtajú szekrények. A férfi érdeklődéssel tárta ki az egyiket, hogy a felragyogó hideg fényben szemügyre vegye a takaros rendbe állított vérzsákokat. Még csak képeken látott ilyet, többnyire egy asztalon heverő magányos példányt. Megbabonázva nyújtotta feléjük a kezét. A várt langyos puhaság helyett rideg, síkos nejlontasakot markolt. A szekrény hűs párája benyomult a gallérja alá, Szása megrázkódva lépett hátra.
– Mit művel itt? – dördült a háta mögött a kérdés.
Szása ijedtében becsapta a szekrényajtót, ami nekiütközött Liliána vérért nyúló karjának. Az ütés erejét csak a nő kabátjának vastag anyaga tompította. Liliána üvöltve szorította magához a karját. A férfi, látva, hogy nem mozdul, a derekánál fogva tolta ki őt maga előtt a kórházudvarra, ott kézen fogta és futásnak eredt. Meg sem állt, amíg az utca egy rosszul kivilágított részére nem értek.
– A karom, te állat – ütötte mellkason Liliána.
– Bocsáss meg, nem vettem észre, mit csinálsz – szabadkozott a férfi, de a feltörő nevetését képtelen volt visszatartani.
– Hülye – morogta a nő, aztán rá is átragadt a jókedv, egymást csitítva hahotázták ki magukból az ijedtséget.
– Hoztál el vért? – kérdezte Szása, amikor lenyugodtak.
– Kicsúszott a kezemből, amikor rábasztad a hűtőajtót.
Szása ránézett a telefonja kijelzőjére.
– Mindjárt éjfél. Innen ma már nem lopunk vért. Törjünk be valami henteshez?
Liliána megtántorodott. Szása a falnak döntötte és a saját törzsével támasztotta meg. Érezte, hogy az alatta moccanó test visszanyeri a tartását, de nem húzódott el tőle. Kezét a vállába csimpaszkodó karra simította, lehelete a nő arcát melengette.
– Embervérre van szükségem. Most örülök igazán, hogy magammal hoztalak – suttogta Liliána. A férfi nyakához hajolt és a bőrébe mélyesztette a fogát.

A pirkadat még váratott magára, amikor Szása kilépett a zuhany alól, felöltözött és a fészerbe ment. A lámpa felgyúló fénye visszaverődött a munkaasztalon várakozó narancssárga halloween-tökről. Szása lágyan végigsimított kerekded formáin. Liliána testét érezte újjáéledni az ujjbegyei alatt.
Pontozótűvel felvázolta a töklámpás arcát. Alaposan dolgozott. Liliána szebb díszt érdemel, mint a tavalyi lány, vagy bárki más az előző évekből. Keskeny pengéjű, borotvaéles szikével szúrta át a tök héját.
Felidéződött benne a Liliána harapása nyomán a mellkasába robbanó riadalom. Önkéntelenül a nyakához nyúlt, hümmögve felnevetett. Persze a nő fogai nem hatoltak át a bőrén, hogy is hihette! Ha marad nyoma a harapásnak, az nem lesz több kisebb kékeszöld foltnál.
Kifaragta a tök-arcot. Amikor végzett, hosszú pengéjű szablyát vett a kezébe. Megállt. Ezt a nyisszantást is meg kell terveznie, mint azt az előzőt. Egy jól irányzott vágással lemetszette a termés csúcsát, majd kiélezett szélű kanállal kivájta a belsejét. Eltávolodott a munkaasztaltól, fél szemét behunyta, fejét megdöntve vizsgálta az eredményt. Vissza-visszalépett egy-egy igazítás erejéig, aztán már csak állt és a töklámpást nézte. A görcsös akarás, ami apró ostorcsapásaival vadászatra sarkallta őt, elenyészett megfáradt izmai között.
Elkészült.
Kezébe vette és a kertbe vitte a lámpást. A frissen feltúrt, nedves földre állította, a zsebéből mécsest és öngyújtót vett elő. Meggyújtotta a kanócot, a mécsest a lámpás testébe csúsztatta.
– Azt mondtad, nem vagy oda a virágokért. Pihenj hát az avar illatú csendben – dünnyögte.
Beballagott a házba. Nem gyújtott villanyt, hogy ne tompítsa semmi a töklámpás fényét és leült az üvegfalú verandára az asztalhoz, amelyen még ott állt a két kiürült talpaspohár.