Mike Smith: Éjszaka a temetőben

Mike Smith: Éjszaka a temetőben

„Elbaszott egy este…” – gondoltam, amikor beléptem a temető kapuján. Egy teremtett lélek sem volt a közelemben, amin persze nem lepődtem meg, mert az órám számlapjára pillantva megállapítottam, nemsokára éjfél van. Nem azt mondom, hogy különösebben féltem, hisz számtalanszor jártam már sírkertben, és máskor semmi rosszérzésem nem támadt. Azt persze gyorsan hozzá kell tennem, hogy korábban mindig fényes nappal volt, amikor egy elhunyt szerettem vagy barátom búcsúztatója miatt vezetett az utam a sírok közé.

Számomra egy temetőnek mindig különleges atmoszférája volt. A síremlékek, a kripták valami megmagyarázhatatlan nyugalmat árasztottak. Érdeklődéssel és kíváncsisággal telve olvasgattam a márványtáblákba vésett neveket, mindig azt kerestem, hogy a sajátomat meglelem -e.

Mike Smith… egy teljesen átlagos név…, húztam mosolyra a számat, majd megállapítottam, hogy ennek ellenére mégsem futottam össze soha egy olyan elhunyttal sem, akit épp úgy hívtak volna, mint engem.

Közben rohadt nagy köd ereszkedett a környékre, afféle tejszerű, sejtelmes valami. Szinte az orromig is alig láttam. Legnagyobb bánatomra feltámadt a szél is, és a fölöttem lévő fák ágai vészjósló hangon verődtek egymáshoz. Valahol egy bagoly huhogott, a távolból veszett kutyaugatás hallatszott, nem tudtam, hogy mi lehetett az oka, de biztos voltam abban, hogy valami nagyon megzavarta a szomszédos utcákban lakó házőrzőket.

Az egyre jobban felerősödő széllökések felkavarták a földre hullott faleveleket, és felverték a port, amiből a szemembe is jutott.

„Kurva jó, most már végképp alig látok…” – futott át az agyamon, és bevillant az a mondat, amit néhány temetésen már hallottam, amikor a lelkész arról beszélt, hogy az életútja végéhez érve az ember visszaadja a testét a földnek.

„Por vagy te, és ismét porrá leszel.” – hangzott a mondás, és csak remélni tudtam, hogy a szemembe hullott porszemek nem valami elhamvasztott halott földi maradványaiból származnak. Azonnal elhessegettem a gondolatot, hisz a krematóriumban ásványi részekre bomlasztott holttestek vagy szórásos szertartással peregnek a kút alatti sírba, vagy egy urnában végzik. Hallottam persze olyan megoldásról is, amikor egy kegyeleti célokra kijelölt erdőben az elhunytakat egy fa közelében helyezik végső nyugalomba, egy lebomló urnába téve a hamvaikat. Ez egy kulturált, helytakarékos és igazán környezetbarát megoldás, nincsenek sírhelyek, kripták, meg egyéb építmények, csupán a fa mellett elhelyezett emléktábla utal arra, hogy ott egy halott nyughelye található. A hamvakból a gyökerek felszívják a számukra értékes tápanyagokat, ezzel mintegy szimbolikusan is fenntartva az élet körforgását.

Ahogy lépkedtem, egyre beljebb a sírok közé, a sötétség körülölelt. Alig láttam valamit, csak érzékeltem, hogy merre kell mennem. Szerencsére itt-ott halványan pislogott még az urnákban elhelyezett gyertyák fénye, de mindez nem sokat segített a helyzetemen.

A törzshelyünkön baráti társaságban elfogyasztott alkohol hatása kezdett kimenni belőlem, és úgy éreztem, hogy rossz ötlet volt a fogadás, aminek az volt a lényege, hogy megkeresem a ravatalozó közelében a másnapi gyászszertartásra való felkészülés jegyében kiásott sírgödröt, belefekszem, a telefonommal lövök magamról egy szelfit, majd a képet elküldöm a haveroknak. Aztán van negyedórám arra, hogy visszaérjek a sörözőbe, hogy folytassuk a duhajkodást…

„Nem kellett volna már az utolsó deci ital.” – állapítottam meg magamban, és kis híján felröhögtem, mert eszembe jutott az este folyamán fogyasztott Black Death vodka palackjának a címkéje, a rajta látható cilinderes koponyával együtt, és az egésznek volt valami diszkrét bája a számomra. Már amennyiben annak számít egy üveg vodka benyakalása.

Bár, ha jól meggondolom, akkor a halálfejjel díszített alkoholos üveg egész jól illett volna a temetői közeghez, ahol ennél sokkal több koponya rejtőzött a föld alatt…

Ebben a pillanatban lépteket hallottam a hátam mögött, mire görcsbe ugrott a gyomrom, levert a víz, és olyan hirtelen fordultam meg, hogy a gyorsaságomtól még én is meglepődtem. A probléma már csak az volt, hogy senkit nem láttam…

Nem tudtam eldönteni, hogy ennek örüljek vagy sem, mindenesetre azért igencsak furcsának találtam a dolgot, és férfiasan bevallva, kis híján összecsináltam magam. Éreztem, amint a karomon feláll a szőr, és elszorult torokkal nyeltem egy nagyot, miközben arra gondoltam, milyen jól jönne most egy újabb, minimum dupla adag vodka.

Kicsit távolabbról faág reccsenését hallottam, pontosan olyan volt a hang, mintha egy ránehezedő láb alatt tört volna el egy földön fekvő fadarab. Nem lettem sokkal nyugodtabb, erősen bántam, hogy belementem abba az átkozott fogadásba. Legszívesebben visszafordultam volna, de már csak az önérzetem miatt sem tehettem meg azt, hogy elmenekülök a temetőből.

Inkább erőt vettem magamon, és folytattam az utamat, közben egy dalt kezdtem el dúdolni magamban, hátha el tudom terelni a figyelmemet…

„Érints meg még egyszer, lassan.

Úgy alszom el.

Legyen függöny mögött a világ.

Érints meg még egyszer, lassan,

érzékenyen,

és kívánj jó éjszakát…”

Az egyedülálló hangú énekes slágere fenemód illett az aktuális helyzethez, hisz olyan ködfüggöny mögött volt az engem körülvevő világ, amit öröm volt nézni. Ja, nem is…

Arról nem beszélve, hogy az adott helyzetben kurvára nem örültem volna annak, ha valaki megérint. Szerintem a világból kirohantam volna, ha egy, a vállamra nehezedő kezet érzek. Már amennyiben nem halok szörnyet egy váratlan érintéstől…

Egyre jobban borzongtam, de rendíthetetlenül mentem előre, aztán hirtelen megpillantottam egy földkupacot a félhomályban, amiből arra következtettem, hogy megérkeztem. Hát nem volt hiábavaló a félelem meg a reszketés, célba értem.

„Bingó!” – örvendeztem, és elővettem a telefonomat, hogy elkészítsem a fotót. Korábban is jó lett volna, ha használhatom a készüléket, de én hülye, mielőtt elindultam otthonról, elfelejtettem feltölteni, és az akkumulátor töltöttségi szintje mér igen alacsony volt. Most viszont már semmi akadályát nem láttam annak, hogy bekapcsoljam a zseblámpa funkciót, és megvilágítsam magamnak a terepet.

A sötétbe hasító fénycsóva segítségével bepillantottam a gödörbe, és megnyugodtam, hogy talán nem is annyira veszélyes távolságra van tőlem az alja. Ezt megelőzően még sohasem gondoltam bele abba, mekkora is lehet az a hat láb mélység, amit anno, az 1665-ös pestisjárvány idején London főpolgármestere rendelt el alkalmazni a temetéseknél, amikor meghatározta, hogy a síroknak legalább ilyen mélynek kell lenniük. Sir John Lawrence állítólag ezzel kívánta megakadályozni azt, hogy a gazdák szántáskor véletlenül kiforgassák a földből a holttesteket. Hogy mindezt milyen sikerrel tette, azt passzolom, mindenesetre vettem egy mély lélegzetet és beleugrottam az előttem tátongó mélyedésbe.

Boldogan tapasztaltam meg, hogy valóban nem vészes a gödör, mert nagyjából a mellkasomig ért. Jött egy újabb oxigénszippantás, és lefeküdtem a sír aljára. Kinyújtottam a karomat, és a felém fordított telefonnal elkészítettem a fényképet. Nem mondom, hogy életem legjobb fotója lett, de nem is az volt a célom, hogy benevezzek vele egy fotográfiai versenyre. Pusztán minél hamarabb el akartam küldeni a küldetésem teljesítésének bizonyítékát a haveroknak, hogy azt követően tiplizhessek arról az átkozott helyről.

Még fekvő helyzetben továbbítottam a képüzenetet a haveroknak, majd először felültem, aztán fél térdre ereszkedtem, majd felegyenesedtem. Ebben a pillanatban szemmagasságban egy pár bakancsot vettem észre.

„Mi a szar?!” – futott át az agyamon, miközben lábon kihordtam egy infarktust, de ezzel együtt minden bátorságomat összeszedve tekintetemmel végig pásztáztam bakancsból kinővő lábon, és a hozzá tartozó férfi alakján.

Egy tőlem minden bizonnyal idősebb, a sötétnek köszönhetően meghatározhatatlan korú fickót láttam magam előtt. Sötét nadrágot és sötét zakót viselt, alatta fehér színű inggel, amihez egy sötét nyakkendőt kötött. Kerestem a mellkasán a címert, mert pontosan úgy nézett ki, mint egy temetkezési vállalkozás munkatársa. Mindhiába, semmilyen logót nem láttam. Azt, hogy a pasas vajon mit lát, nem tudtam megítélni, de furcsállottam, hogy napszemüveget visel.

– Nyújtsa a kezét! Segítek! – szólalt meg. A hangja szokatlanul mély volt, mintha egy barlangból beszélt volna hozzám.

– Köszönöm. – feleltem, és megragadtam a kezét. Rendkívül hűvös volt a bőre, ki tudja, mióta lehetett már a szabadban.

Könnyedén kihúzott a gödörből, és hálás voltam a nem várt segítségért. Hm… végre volt valaki mellettem, így sokkal kevésbé éreztem azt, hogy bármitől is tartanom kellene. Ettől függetlenül szerettem volna mielőbb csatlakozni a cimboráimhoz.

– Mit keres itt ilyen kései órán? – kérdezte, közben fázósan végigsimított a karján.

– Nem fogja elhinni… egy ostoba fogadás miatt vagyok itt… Tudja, néhány barátommal iszogattunk, és valaki feldobta, hogy milyen jó buli lenne, ha csinálnánk egy fotót itt, a temetőben. Még mielőtt bárki azt mondhatta volna, hogy egy beszari alak vagyok, én kijelentettem, hogy benne vagyok, és már indultam is. – meséltem röviden az ottlétem előzményeit.

– Azt hiszem, maga valóban nagyon bátor, de most már ideje mennie, hamarosan éjfélt üt az óra. – szólalt meg a férfi, és körülnézett, mint aki keres valakit.

– Igen, mielőbb szeretnék visszamenni a barátaimhoz, mert most már jólesne egy ital. Az a helyzet, hogy rettentően átfáztam. No meg a nagy ijedtségre is legurítanék valamit a torkomon. Nem gondoltam volna, hogy ilyen furcsa az éjszaka a temetőben. Hihetetlen, hogy milyen félelmetes hangokat hallottam. Nem vagyok ijedős, de most azért paráztam egy kicsit… Ezért külön örülök, hogy összefutottunk. Mondja, nem tart velem? Meghívhatom egy italra? – kérdeztem az ismeretlen segítőmtől.

– Igazán kedves, de nem tehetem. Én itt lakom, nem nagyon szoktam eljárni sehova sem.

Bakker… A fene se hitte volna, hogy van olyan sírásó, aki kint lakik a temetőben. Nem igazán értem, hogy mi miatt dönt úgy valaki, hogy egy sírkertbe költözzön, vélhetően szereti a nyugalmakat, és nem igazán kedveli a zajos szomszédokat.

– Ha nem, hát nem. – tártam szét a karomat, majd feltettem neki egy kérdést. – Mondja, nem bánná, ha a megismerkedésünk emlékére készítenék egy közös fotót rólunk? Meg hálás is vagyok a segítségéért, hisz maga nélkül nehezebben másztam volna ki a gödörből…

– Rendben, essünk túl rajta! – mosolyodott el a férfi, és közelebb lépett hozzám.

Felemeltem a kezemben tartott telefonomat, és készítettem egy újabb szelfit.

– Ha megadja a számát, akkor szívesen átküldöm a fotót. – ajánlottam fel.

– Ne fáradjon, köszönöm, nincs telefonom. – villantott egy újabb mosolyt a férfi. – De most már tényleg siessen, mindjárt idő van.

– Hát jó, megyek, nem akarok zavarni… További szép estét, uram! – búcsúztam el tőle, és a kijárat felé vettem az irányt.

– Szerencsés viszontlátást a barátaival! Vigyázzon magára, uram! – köszönt a férfi, és bal kezének mutatóujját mintegy szalutálásképpen a homlokához emelte, majd ugyanezzel a mozdulattal levette a napszemüveget, és a zakója belső zsebébe tette. Nem nagyon tudtam megnézni az arcát, mert szinte azonnal hátat fordított, és elindult a temető belseje felé. Az azonban feltűnt, hogy a szeme olyan furcsa, sötét. A szél egyre erősebben kezdett fújni, és több helyről hallottam a korábban is megtapasztalt furcsa neszeket. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy szinte futva közelítettem meg a temető kijáratát. Amint kiléptem rajta, a közeli templomtorony órája éjfelet ütött. A hátam mögött félelmetes hangok szűrődtek utánam, mintha a fenyegető morgások mellett érthetetlen beszédfoszlányokat is érzékeltem volna, de nem tudtam volna megmondani, mit hallok.

Eszembe jutott egy pillanatra a férfi, és kíváncsi voltam arra, vajon hazaért -e már. Elővettem a telefonomat, és miközben a várva várt ital elfogyasztása céljából a törzshelyem felé ballagtam, megnyitottam a galériát, és betöltöttem a nem sokkal azt megelőzően készített fényképet. A torkom azonnal összeszorult, amint a készülék betöltötte a fotót. Nem akartam elhinni, amit láttam: a képen csak én voltam, nem állt mellettem senki sem. Talán nem kell különösebben megmagyaráznom, hogy innentől kezdve úgy rohantam a kocsmába, mintha az életemért futnék. Lehet, hogy nem tévedek sokat, ha azt mondom, így is volt…