Zsiga Lajos: Hattyú Palkó

Hattyú Palkó

ÉIt egyszer a Cserhát és a Börzsöny hegységek között, egy kis faluban Palkó a libapásztor.

Ám, nem csak ő volt eme mesterségnek jeles képviselője, de mégis csak őt hívták Palkó a libapásztornak.

Abban az időben más világ járta országszerte. A háború után szinte mindenki szegény volt, de azért már akkor is voltak még szegényebbek.

Bizony Palkó ezek közé tartozott. Nem tudta ő még akkor, hogy mi a különbség ember és ember között. Az a kis világ, amiben ő élt, ott mindenki egyforma volt

– Palkó! Palkó! – kiáltozott Margit néni Palkó édesanyja – Merre vagy kisfiam? Gyere csak elő! – Anyukája az udvar közepén állt csípőre tett kézzel. Éppen újra kiáltani akart, már a levegőt magába is szívta, mikor megpillantotta Palkót, az istállóajtó mellett.

– Merre bujkálsz? Kikiabálom a tüdőmet, míg előkeveredsz.

Gyere csak ide! – Palkó, mint aki rossz fát tett a tűzre a gang mellett somfordáit egyre közelebb az anyához. –

– Gyere-, gyere, gyorsabban! – Anyukája is elindult feléje, hogy minél előbb elmondhassa, amit akar. Leült a gang szélére az oszlop mellé. Addigra Palkó is odaért.

– Nos kisfiam, hogy őszre új ruhát tudjunk venni, mire mész az iskolába, libát kell őrizned a nyáron. – Palkó szeme olyan nagyra nyílt, mint utcai nagykapu, fekete szemei csodálkozva néztek anyjára, s azon túl a képzelet már a réten járt, s egy parányi huncut mosoly megvillant szemében.

– Tudod jól nekünk nincsenek libáink, de Urbánék szóltak, hogy nem őriznéd- e nekik a libáikat. No, mit szólsz hozzá, hm…?

– Jól van., jó., és mikor kell kezdeni?

– Már holnap reggel. Szaladj játszani, de ebédre hazaérj! – Az előbb még somfordáló gyerekből, egy szempillanat alatt ugrándozó kiscsikó lett. Végig­ nyargalt az udvaron, ki az utcára. Egy pillanat alatt eltűnt, mint a kámfor.

Másnap reggel, korán kelt Palkó. Gyorsan magára kapta a holmiját, hipp – hopp, már az ajtóban is állt. Addigra az anyukája, a tegnapról maradt káposztás lepényből egy párat becsomagolt papírba, s odanyújtotta Palkónak.

– Ha megéheznél, legyen mit enned. Csak akkor hajtsd haza a libákat, ha azok jóllaktak – Adta ki az ukázt az anyja.

Hat óra még nem volt mikor odaért Urbánék háza elé. A kapuban már várta őt Mariska néni.

– Jó reggelt Palkó! Felébredtél?

– Fel bizony!

– No, akkor elvállalod?

– El én.

– No, gyere kihajtjuk az udvarra őket – Palkó, Mariska néni után ment, hátra az ólakhoz.

Még oda sem értek, mikor rákezdtek a libák, olyan ricsajt csaptak, mint a vénasszonyok, mikor kiállnak a kapuba.

– Csend legyen! Már itt van a pásztorotok, Palkó! – Palkó kihúzta magát, de még így is cseppecske volt a többi korabeli gyerekhez képest. Mikor kinyílt az ólajtó csak úgy taposták egymást a libák, hogy minél előbb kiszabadulhassanak a ketrecből.

Már azt hitte Palkó, hogy mind kinn vannak, mikor még az ólból csipogás hallatszott. Mariska néni a másik udvarban terelgette a megvadult ricsajozókat, el is felejtette mondani, hogy van egy csámpás is köztük.

Palkó bement az ólba megnézni mi maradt még bent. Meglepődött arccal néztek egymásra a fejlődésben visszamaradt totyogó liba és Palkó.

– Hát téged mi lelt? Nem akarsz a többiekkel menni? – lehajolt és az ölébe vette -, de most az egyszer nehogy azt higgyed, hogy majd mindig így lesz.

A buta kis liba, mert hiszen még kisliba volt a többiekhez képest, megtetszett Palkó inggombja és csőrével mindenáron le akarta szakítani.

Hej, te liba azt nem szabad! – tolta el a fejét a gombtól. Közben már a többiek kint voltak az úton. Szedte is Palkó a lábát, a kapuban Mariska néni várta.

– Látom megtaláltad őt. Majd ezt vágjuk le legelőbb, de addig is vigyázz rá.

– Úgy lesz – s azzal kifordult a kapun ölében a sutával. Lassan jobbról is balról is nyíltak a kapuk, s az egész utca gágogó libahanggal lett teli. A gyerekek kihajtották őket a rétre.

A zöld füvet, ahogy meglátták, elkezdtek rohanni, odaérve olyan szorgalmasan csapkodták, hogy megfeledkeztek az egész világról.

Palkónak Feri volt a barátja. Egyidősek voltak. Őszre mennek negyedikbe. Ahogy a libák megtalálták a füvet, már nem kellett velük foglalkozni ki-ki megkereste a barátját és beszélgettek.

– Palkó! Tied ez a suta?

– Ühüm.

– Azért eszik ülve, mert nem bír felállni?

– Á nem. Ilyen fajta.

– Miért milyen fajta?

– Nem látod? Hattyú.

– Ez hattyú? – Csodálkozott el Ferkó – a hattyú az fehér és hosszú nyaka van.

– Majd ennek is hosszú nyaka lesz, ha megnő. – mosolygott magában Palkó.

Ferkó elrohant a többi gyerekhez, akik éppen fogócskáztak.

– Figyeljetek! Palkónak kis hattyúja van. Olyan kényes, hogy ülve csapkodja a füvet.

Szaladnak mind Palkó köré.

– Ez a hattyúd?

– Ühüm-, miközben hozzáfogott káposztás lepényt enni.

A gyerekek körbeülték az ülve csipegető libát. Nézték jobbról – nézték balról, de öt ez nem zavarta.

– Ha ez hattyú, akkor miért van a fején az a fekete folt? – kérdezte Jancsi a másik utcából? – Palkó teli szájjal mondta – Mert ez a királynőjük – és tovább ette a lepényt. A gyerekek csodálkozva nézték a foltos fejű sutát. Kétkedve, de elhitték, hogy az egy kis hattyú. Ám nem kellett sokáig várni a turpisságra, mert a suta maga körül lecsipkedte a füvet, és hogy tovább ehessen, odébb kellett mennie. Tántorogva meg-meg bicsakolva csámpás lábaival odébb poroszkált

– Ejha, ez a hattyú táncol!

Ezt már nem bírta tovább Palkó, kitört belőle a nevetés, de úgy, hogy ami a szájába volt lepény darabok szanaszét szálltak mindenfelé. A többiek egyik ámulatból a másikba estek, és mikor már Palkó fulladozott a nevetéstől rájöttek, hogy rá lettek szedve és ők is nevetni kezdtek.

– Hattyútánc! – nevetve utánozták a suta mozdulatait.

Teltek a napok, hetek, már vége felé járt a libapásztorkodás. Közben már mindenki úgy hívta Palkót, hogy Hattyú Palkó. A suta is megnőtt szép nagyra, de a menése a gyerekeket mindig jókedvre derítette. Péntek estefelé mikor hajtották haza a libákat, Varga Gyuri felkiáltott

– Legyen holnap a röptetési verseny! – nagyon tetszett a többieknek is.

– Palkó! Te a hattyút röpteted?

– Azt, azt – s jókedvűen ballagtak a libák után, akik egy sorban mentek előttük.

Azt azért tudni kell, hogy a röptetés a libapásztorok között olyan verseny volt, hogy mindenki kiválasztott magának egy libát a csapatából, és hármat számolva feldobta a levegőbe, és akié messzebbre szállt, az volt a győztes.

Palkó előtt ott totyogott a suta. No, gondolta magában bárcsak holnapra átváltozna hattyúvá, s mi győznénk. Ábrándozott.

Eljött a másnap.

Palkó, ahogy ki akarta nyitni az ólajtót, Mariska néni szólt neki a nyári konyha ajtajából.

– Palkó! Gyere be. – nem tudta miért hívja, de odament. Belépett a konyhába, friss ételszag csapta meg az orrát. A konyhaasztalon egy tányérban, párolgott a tört krumpli, rajta egy darab libamáj, egy kis sült vér, pár szem tepertő és egy hatalmas libacomb.

– Egyél Palkó! Levágtuk a sutát.

Palkó állt és nézte a párolgó tányért, s halkan alig halhatóan, csak ennyit mondott

– Hol találok, én most egy hattyút, ha azt ami volt levágták?

Vége