FOMO

FOMO

Teljesen elalélva állt az ablak előtt és bámult kifelé. Nézte, ahogy a betont először eláztatja a hirtelen jött, igencsak heves eső, azután pedig az ablak előtti tér aszfaltján fel-felúsznak a villanyoszlopok hideg fényei. Kicsit hátrébb egy park terült el, abban meg az ősz színei pompáztak. Sokszor látott már ilyet, de már nagyon régóta csak simán gyönyörűnek találta, de nem kapta meg egy őszi esőtől sem azt a belső békét, azt a megnyugtató érzést, amire már úgy ki volt éhezve, hogy szinte bármire kész lett volna érte. Emlékezett rá régebbről, hogy van ám az esőnek egy illata is. Vágyott rá, hogy újra átélhesse azt a földöntúli élményt, amire csak egy sötét és borongós estén egy kiadós eső – alkalmasint egy vihar képes. A feltöltődést.
Így állt az ablak előtt már jó tíz perce is, amikor a távolban valami villant egyet. Várta a dörgést. Szokása volt számolni az időt a villámlás és a mennydörgés között, mert megtanították neki, és mert ilyenkor még az is külön lázba hozta, hogy fel tudja mérni a vihartól való távolságát. Referenciának a fülhallgatójában szóló zenét választotta: annak a ritmusára kezdte mérni az időt. Négyig, de talán már ötig is elszámolt, amikor a következő villanást megpillantotta, nem sokkal később pedig egy tompa a dörgés is megérkezett. Olyan volt, mintha a fülhallgatója kiszűrte volna a nagyját.
Időbe telt neki, mire ő maga is rájött: az eső kopogását, a mennydörgést, vagy a szél hangját nem fogja hallani, ha közben egy zajszűrős kütyü lóg a fülén, ezért hamar le is vette.
Végre hallotta is, ahogy az ereszen nem is csak folyik, de inkább ömlik lefelé a víz, ahogy az apró cseppek becsapódnak az ablak üvegébe, ahogy minden egyes villanást egy dörgés követ. Bukóra kinyitotta az ablakot, és a hangok megelevenedtek, miközben szép lassan az őszi illatok betöltötték az ekkorra már egyre sötétedő szobát.
A kinti égbolt fakó és komor szürke színe titokzatos és sötét szürkévé vált, a villanyoszlopok hűvös fényét viszont olyan csalogatóan verte vissza az aszfaltozott beállón hömpölygő víz, hogy nem tudott másra gondolni, csak arra: egyetlen dalt sem érte volna meg végighallgatni ehelyett.