Álomőrzés

Álomőrzés

Szürkült, latyakos idő sürgetett a szobámba vissza. A kórházszálloda bejáratánál a földszinti előszoba ablakán láttam, amint egy fiatalember pisztollyal fenyegetőzött, három vagy négy nővért és a kapust túszul ejtve hadonászott és valamit őrjöngve kiabált. Egy házaspár éppen halálra rémülten szaladt ki az ajtón, könyörögtek, hogy ne menjek be, mert terrorista van benn, és szaladtak tovább.
A következő ablakban már egy telefonáló nővért láttam, aki valószínű már hívta a mentőszolgálatot. Egy percre lefagytam, nem tudtam mitévő legyek. Álltam kint a szürkületben, cipőm az olvadó hólatyakban ázott. Borzalmasan kellett pisiljek. Rájöttem, egyhamar nem juthatok a szobámba.

Két másik nővér az épület mellől bújtak elő és siettek el mellettem, mondván, hogy ne álljak ott, már jön is a rohamrendőr alakulat, még engem is célba vesznek. Tudták, hova kell bejutnom, mert ismertek, mondták menjek utánuk, az épület másik szárnyáról vissza lehet jönni, így kikerülhetjük a balhét. Mentem én is velük, bár szerettem volna segíteni a bennrekedt személyzetnek. De meggyőztek, hogy csak a bajt fogom tetézni, ha közbelépek, hagyjuk a profikra.

Az épület átlós felén lévő bejáratnál nem volt senki, szabadon lehetett be és kijárni. Lifttel kellett volna felmenni a harmadikra, onnan a vészkijárati lépcsőn vissza a másodikra, ahol volt a szobám.
A két nővér futva bepattant a liftbe, mire odacammogtam már felmentek. Várnom kellett amíg visszahívhatom. De azok félelmükben nyitva hagyhatták az ajtót, mert nem lehetett lehívni a liftet. Vagy direkt csinálták, hogy ne tudjon más felmenni. Álltam ott egy percet, és egy mellékajtón kilép egy nővér, kistermetű, csinos, rövidre vágott fehér hajjal, mosolyogva megnézett, és továbblépett.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ismerem, de csak úgy, inkább ráéreztem.
-Szia! – köszöntem.
-Szia! – köszönt vissza és megállt a sietésből, mintha fel lett volna készülve erre.
-Hogy vagy? Mit csinálsz itt? – kérdeztem és szemeimmel tekintetét kerestem, hátha eszembe jut, honnan ismerem?
-Itt dolgozom… – válaszolt a nő – nem gondoltam, hogy megismersz – mosolyodott el.

-Megismertelek – mondtam.. nem árultam el, hogy még nem tudom honnan ismerem. Pillanatok alatt végigfutottam a fejemben a múltbeli lehetőségeket, amikor vele találkozhattam volna. Női kapcsolataim olyanforma nem voltak, kizárt az alkalmi légyottság, tehát megrendelőm lehetett valamikor… vagy diákom lehetett? És itt bekattant: óh egek, hisz ez az a lány, akinek se inge se gatyája nem volt az asztalosság, és látván, hogy végig szenvedi a szakiskolát, nem zaklattam értelmetlenül. Legtöbb lány tanítványom az árvaház utasítására jártak az asztalosműhelybe, és szinte mind szenvedett. De legtöbbjük nem fért a bőrébe, muszáj volt néha rájuk förmedjek, de erre emlékszem, csak csendben meg volt húzódva, nem kelletlenkedett. Jóval érettebbnek tűnt, mint társai.
Míg ez egy pillanat alatt lezajlott emlékezetemben, a lány, aki húsz év óta már nő lett, odajött hozzám, két kezével megfogta a jobb kezem és mosolyogva mondta:
-El sem hiszed, mennyire örvendek, hogy megismertél!

Melegség futott át testem minden porcikáján, váratlanul ért ez a testközeli kapcsolat, mely nem tűnt csak egy spirituális szociális gesztusnak. Meleg és határozott kézszorítása mintha egy reaktort kapcsolt volna fel bennem. Szégyelltem, hogy nem emlékszem a nevére. De minden más kép vele kapcsolatban elkezdett leperegni emlékezetemben.

-Hát hogyne… nem tudtam, hogy itt dolgozol… – mondtam szégyenlősen. – Hova igyekszel most? Tudod, hogy odaát egy fegyveres alak túszul ejtette néhány munkatársadat?
-Igen, de ne aggódj, csak egy begerjedt srác fenyegetőzik öngyilkossággal, de ezeknek sosincs erejük meghúzni a ravaszt. Gyávák. Sajnos úgy végzik, hogy lelövik őket. Az öngyilkosságnak ezt a formáját választja az ilyen. Átpasszolja a Sorsnak ezt a döntést. A rohamosokat ez nem érdekli. – mondta teljes higgadsággal a nő, és nem engedte el a kezem, igaz én sem siettem lefejteni magamról ezt a szinte szürreális élményt. Hagytam a Sorsot dönteni, de ez esetben inkább a lehetetlen remények szűk mezsgyéjén.

-Itt nem fogsz tudni bejutni a szobádba – folytatta a nő – gyere, körbemegyünk, van egy személyzeti ajtó, azon keresztül talán megpróbálhatjuk.
Kimentünk, már sötét volt, a bokáig érő fagyos latyakban lépkedtünk, a nő belém karolt, fázott, csak a fehér köpenyében volt, én önkéntelenül kitártam kabátomat, derékban átkarolva természetszerűen hozzám simult, betakartam, karommal védtem, és csak az járt az eszemben, hogy izzadságom kellemetlen lesz neki. De nem úgy tűnt, hogy érdekelte. Mentünk pár száz lépést, csendben, ráérősen, előttünk az úton nem volt letaposva a hó, minden lépésünkkel utat törtünk magunknak. Szerettem volna, ha az az út a végtelenbe vezetne.
Eljutottunk a személyzeti bejárathoz. De ott sem lehetett bemenni, rendőrök állták az ajtót. Valószínű az akció már zajlott.

-A lakótársnőm a hétvégére hazamegy, gyere hozzám, amíg itt felszabadul a helyzet. – mondta a nő.
-Biztos? – kérdeztem.
-Biztos! – mondta és mosolyogva felnézett a kabátomból.

Az albérleti lakása szegényes volt, szobája kicsi, az ágya nem kétszemélyes, oldalra feküdve fértünk be. Hiába mondtam, hogy a földön is megleszek, nem engedte. Uram-atyám, gondoltam magamban, ez valamiféle öregatyjának néz engem, nem férfiként tekint rám, hogy lehet ebből kimászni? De engedtem a helyzetnek. A fal felőli részt választotta, mellé feküdtem, oldalasan. Hozzám bújt egyértelműen, szorosan megölelt, becsukott szemmel mosolygott, majd hátat fordítva hozzám préselte magát, bal karomra fektette fejét, kezemet a mellére tette, szorosan ölelve kezeivel.
Ráhagytam.

Egy idő után könnyeket éreztem lefolyni a szinte zsibbadt karomon, a nő csendben sírdogált.
A jobb kezemmel a fejét kezdtem simogatni, és a buksiját puszilgatni. Elaludt. Egy idő után a könnyek leálltak. Álmában nyálazott. Hatalmas fáradtság lehetett úr felette. Aztán vergődött, kiabált, rémálmai voltak. Nem tudtam elaludni. Nem mertem elaludni. Puszilgattam a fejét, simogattam. Őriztem álmát.
Azon az éjszakán én voltam a démonkergető. Az álomvigyázó.

Nem mertem elaludni, nehogy én is előhívjam a saját démonjaimat, amikkel évek óta harcolok mindhiába. Valakinek strázsálni kellett a másik felett.
Nem mertem elaludni, mert a reggel nemcsak a Nap kelt fel, hanem a valóság is, hogy lejárt a műszak. Ölelkezésből, puszilgatásból csak ennyi jutott. Járulékos veszteség.