Fehérvári Barbara: Hajnali gondolatok

Üresség…
Leginkább ezzel tudnám jellemezni, hogy mit érzek.
Mindaz, aki voltam korábban, egy szempillantás alatt eltűnt.

Boldogság. Szeretni és szeretve lenni… Vajon tudtam, hogy mennyire szerencsés voltam, vagy csak most jöttem rá, amikor hirtelen vége szakadt?

Csak ülök a parton és bámulom a hullámokat. Várom, hogy visszatérj hozzám, hogy elmondd nekem, az egész csupán egy rossz tréfa volt…

Láttam a nyomokat, láttam a vért. Tisztában vagyok vele, hogy mit jelent mindez, mégsem vagyok képes felfogni, hogy már nem létezel.

Hol lehetsz most? Érzel bármit, vagy egész lényed a semmibe veszett?

Az lehetetlen. Nem tűnhettél el teljesen! Te vagy a fény, a biztonság, a jóság. Nélküled minden rideg és fekete. A színek eltűntek világomból.

Feltámad a szél. Érzem, ahogy csípi arcomat ott, ahol könnyem megáztatta. Már nem ordítok, nem őrjöngök, csupán a semmibe révedek. A hold fénye megcsillan a víz felszínén… tetszene neked ez a látvány… apró mosoly húzódik ajkamra.

Lépéseket hallok, de nem nézek hátra. Tudom, hogy nem te vagy az. A felismerés belsőmbe mar, könnyeim pedig ismét elárasztják szememet.
A jövevény leül mellém. Nem szól, csupán megszorítja kezemet és vállamra hajtja fejét.

Érzem testének melegét, hajának illatát. Tudom, hogy őt is neked köszönhetem. Nélküled már rég elsodort volna bennünket a sors egymástól. Lelkemben valami újra életre kel.

Hiszen én még lélegzem!

Ujjaimat az övébe fonom, kezét felemelem, megcsókolom. Közelebb jön, ajkait lágyan arcomhoz érinti.

Fáj… talán örökké fájni fog… egy részem veled együtt megsemmisült. Szeretlek és hiányzol.
Remélem egyszer majd újra látjuk egymást.

Legalább egy másik életben…