Ferencz Vicus: A gubanc

A gubanc

Karok fonódtak rám a semmiből, mintha csak készenlétben álltak volna, áldozatra várva. Kellemetlen idegen érintés, erős ujjak húzták a hajam.  A pánik és a halálfélelem bombaként robbant a fejemben, a feltörni készülő sikolyt csak a torkomban beálló görcs akadályozta meg. Az erős karok megmarkoltak, szorítottak, lehúztak a földre. Éjfekete sötétség borult rám. Mélységes csend ölelt körbe, szinte fájt a vákuum szerű üresség.

A sima tapintású, vastag nyúlványok tekeregtek körülöttem, ujjaimmal markolásztam, téptem, húztam őket, eredménytelenül. A karok melyek nem tartoztak senkihez, sehova, rendületlenül, némán térképezték fel a testem, egyre több volt belőlük, egyszerre éreztem őket a derekamon, bokámon, mellkasomon. Nem értettem mi ez, mik lehetnek ezek. Testtelen lények, mint rémálmaim, félelmeim materiális kivetülése. A hosszú vékony jéghideg ujjak a nyakamra csúsztak, és egyre erősebben szorították. A nyálkás indák bele tapogattak az arcomba, végig simították a szemhéjam, önkénytelenül összeszorítottam a szemem. Tudtam hogy ezek meg fognak fojtani, meg akarnak ölni.

Fogalmam sem volt miért, de a felismerés kristálytisztán villant az agyamba. Hörögtem, szuszogtam, vonaglottam hogy valahogy kicsúszak a kígyó szerű lény szorításából. A csápok közben belenyúltak a számba, nyelvemen éreztem a fémes ízű hideg érintésüket, prüszköltem, köhögtem. Ahogy a torkom csiklandozták, öklendezni kezdtem, csak reménykedtem, hogy nem hányom el magam. Végül a vékony jéghideg ujjak visszavonultak, de a szorítás nem engedett. Az ádámcsutkámat érő erős nyomás izzó fájdalommal járt.

A tudat hogy megfulladok kétségbeeséssel töltött el, megsokszorozta erőmet, és az életösztön megpróbált kibuggyanni a sejtjeimből. Küzdöttem, rúgkapáltam, de hiába. Az erős ujjak nem engedtek, kitartóan szorították ki belőlem az életet. A földre rántottak, nyakamat sálként fonták körbe. Az oxigénhiány okozta sötétség elborította az elmémet. Szívem majd kiugrott a helyéből, utolsó erőmmel nyakamat markoltam, némán tátogva , suttogva, segítségért rimánkodva, de végül nem volt menekvés. 

***

–Édesem, felébredtél már ? Le tudnál jönni segíteni ?

Férjem hangja magamhoz térít. Verítékben úszom, kalimpáló szívverésem lassan sinus ritmusba kerül. Atyavilág, mennyire valóságos álom volt. Mi a csoda történhetett, hogy karácsony előtt ilyen rémálom kerít hatalmába. Lassan letámolygok az emeleti hálószobából, a nappaliba.

A látvány, mely elém tárul megérteti velem a borzongató álom eredetét.

Férjem a szőnyegen ül, könyörgő tekintetét rám emeli. Aztán a kezeire pillant, arcán kétségbeesés, talán még egy aprócska könnycsepp is megcsillan a szeme sarkában. Szent ég, édesapja halála óta nem láttam elérzékenyülni. 

Valamit tart az ölében. Mi lehet az? Egy nagy kupac gubanc. Lassan közeledem feléje, óvatosan szólítom meg:

–Minden rendben, szívem ? 

Elhaló hangon válaszol:

–Persze, de azt hiszem itt már rád van szükség. Én feladom. 

Komolyan aggódni kezdek, és most hogy már csak pár lépés választ el tőle, jobban szemügyre veszem mit tart a kezében. Medicin labdányi gömböt nyújt felém, melyből kisebb nagyobb tüskék állnak ki.  Akár Miss Marple fonal gombolyagja is lehetne, csak a kötőtűk hiányoznak belőle. Egy óriási konglomerátum.

–Ne haragudj, kibogoznád? – kérdezi esdeklően “jó uram”, és úgy hajítja a tenyerembe a karácsonyfa égősort, mintha megégette volna a kezét.

–Én már nem bírok vele, az agyamra megy. Hány izzó van ebben, milyen hosszú ez? És ki a fene rakta el ezt így tavaly? Áááh… komolyan  mondom, ez őrjítő. Megyek inkább, megpróbálom felszerelni a  külső dekorációt. 

Óhh, hát ez az !! Ez csiklandozta tudatalattim mélységeit, ez az átkozott égősor.

Ez kergette álmaimat a lidérces ingoványba. Már tavaly is meggyűlt vele a bajunk, akkor is megfogadtam hogy szépen összetekerve kell elrakni, de úgy látom, mégsem jött össze. Hát most újra itt a kihívás.

Jó lesz ha nekiállok a harci feladatomnak, huszonnegyedikére kész kell lennem.  De előtte azt hiszem beveszek egy xanax-ot…