Ferencz Vicus: Forró csoki, pillecukor…

Forró csoki, pillecukor…

Végig sétálunk a városon, kezünk fázik, kesztyűt húzunk.

A sálat szorosan az arcom elé tekerem, hiszen látszik a leheletünk ahogy egymás szavába vágunk, és nevetünk a mondatok között.
–Gyere, ide beülünk! – csábítom egy kicsit barátnőmet.

Stella másfél év után látogatott haza a tengerentúlról. Csodás munkája van odakint, nem könnyen tud elszabadulni. Aztán ha hazatér, persze első útja a szüleihez, testvére családjához vezet. Én ezek után következem a sorban, hogy az ország ezen kis szegletébe is megérkezzen. Hozzám, a múltjához, az emlékeihez.

Egy kis ékszerdoboznyi varázslat, amely várja itt, melyet porcukorba és karamell mázba csomagolok neki. Sztaniolpapírba burkolt ezüstösen csillogó pillanatok, kavargó illatok mámora: vattacukor, kókuszreszelék, mézeskalács, és sült gesztenye.

Úgy várom, mint a kisgyerek a Mikulást, de Stella szebb és fiatalabb is nála, nincs hátán puttony, bár sosem jön üres kézzel.
–Ez igazi amerikai mogyoróvaj, isteni háromszög szendvicset lehet gyártani belőle toast kenyérből. Ez pedig kézműves süti csokidarabokkal. És a fánk, na, azt nem reklámoznám, kész kalóriabomba, csak egyet egyél belőle– és mosolyog.
Arcán megjelennek a kis ismert gödröcskék. Gesztenyebarna fürtjei vidáman cikáznak az arca körül. Legalább huszonöt éve ismerem Stellát, és ha belegondolok, megszédülök.
–Képtelenség, hiszen nem is vagyunk annyi idősek– szokta mondani, de téved. Annyi idősek vagyunk bizony, jócskán benne a negyvenesekben, és ezt jobb nem firtatni, kérem.

Beülünk hát ebbe a mi kis kedvenc kávézónkba, és jólesik a meleg, a félhomály, a gyertyák és hangulatos lámpák napsárga fénye. Régi írógép hever az egyik sarokban egy barokk stílust idéző asztalkán. A falon fekete fehér képek, amelyeken ismeretlen arcok mosolyognak valamikor a “ húszas-harmincas” évek idején. Stella imádja azt a kort, a jazz-t, a bluse-t a soul korszakát. Most is valami könnyed chillout lounge szól a háttérben, a szaxofon és a zongora lágy hangja kiszakít kicsit a világ zakatoló üteméből, és átlényegülünk.  Az utcára néző ablakban elhelyezett kétszemélyes asztalnál foglalunk helyet, imádok kinézni a nyüzsgő városra, míg kávéinkat várjuk.

Emberek kik szemlesütve furakodnak át a tömegen, fiatalok telefonjaikat fülükre szorítva, nők, akik táskáikkal törnek utat maguk előtt, mindenki csak kattog. Közeleg az ünnep, de még tartanak a szürke hétköznapok. De idebent már nem. Itt most advent van, csak nekünk, csak most, egy közös elcsendesedés, és várakozás.

Stella americanot rendel.
–Maradjunk stílszerűek- nevet, bár az olasz kultúra közelebb áll hozzá.
–Rendelj egy cortado-t inkább, vagy egy jó nagy adag latte-t, minél tovább tartson.
Azt szeretném, hogy sose érjen véget ez a délután melyet együtt tölthetünk. Szilvás rugelach-ot rendel, mert most nem akar autentikus maradni, az amerikai életérzést elengedi egy kicsit.

Most újra itthon van, a második otthonában, ahol közel húsz évet élt, dolgoztunk együtt, és gyűjtöttünk élményeket. Koptattuk a macskaköveket, kukkantottunk be zegzugos utcácskákba, kapualjakba. Nézegettük a címereket a házak falán, hallgattunk koncerteket, szeme most is felcsillan.
—Tudod hol koncertezik a Varga Jazz ?
– A Carnegie hall-ban – mondjuk ki egyszerre, és a szeles téli kora esti fényeket átsüti a nap, mely belőlünk ragyog. Imádjuk Varga Gábort, ez is egy a közös élmények sorában. Ülünk itt a kis asztalnál, fejünk búbja majdnem összeér, sustorgunk, pusmogunk. A barista fiatalember másodszor érkezik az asztalunkhoz.
–Újabb kávét?
–Hú, én már nem merem. Inkább akkor egy forró csokit.
Tudom, hogy még egy kávé megártana.
–Pillecukor jöhet ?

Stella nevet, én is vigyorgok, megadom a módját. Karácsonyi hangulat a habos babos, szirupos. Stella kér egy cappuccinot, ő bírja a koffeint. Az érkező kávéra a profi kávékészítő két csillagot formáz, lenyűgöző. Ő talán a karácsony közeledtét gondolta így jelképezni, de engem inkább magunkra emlékeztet.

Két csillag vagyunk, ma itt a kis kávézó asztalánál, akik másfél éve nem találkoztak, és nem is tudom mikor fogunk majd újra. Minden pillanat olyan mintha tegnap ért volna véget, a megkezdett mondat ugyanott folytatódik. Olyan mintha hazaérkeznék. Stella mellett igazán önmagam vagyok, sallangoktól mentesen, leplezetlenül. Ismer, elfogad, ért, és nem félreért. Mintha kinyílna egy ajtó, és sütne a nap. Az angyalok énekelnek, és arany csillámport szórnak a szemembe.

Peregnek a percek, már besötétedett odakinn. Kigyúlnak az éjszakai fények, az adventi díszkivilágítás úgy csillog az út menti fák ágain mint megannyi kristályba fagyott esőcsepp.

Kabátot veszünk, megköszönjük a különleges kiszolgálást, magunkba szívjuk a hely szellemét, és kilépünk az utcára. Sétálunk még egy kicsit a városi forgatagban, forralt bort kortyolgatunk. Stella örül, talált egy igazán kedvére valót: narancshéjjal, cardamommal, és egy kis gyömbérrel.

Végigballagunk az kézműves árusok bódéi mellett, és a sarkon megöleljük egymást. Ő egyenesen megy, és balra kanyarodom. Még nézem egy darabig távolodó alakját, ő is visszapillant. Mosolyogva integet, tétován emelem a fel a kezem.

Mindjárt  itt a karácsony…