Megkésett októberi karácsony

Megkésett októberi karácsony

Az utolsó két nap a jobbak közül való volt, mintha a szervezete megérezte volna a véget, és az összes tartalékát felszabadította volna, hogy ne legyen olyan szánalmas az elmúlás. A férje ölébe fészkelve magát az egyik kedvenc filmjét nézte, miközben a férfi cirógatását élvezte.
‒ A múlt héten olyan kilátástalannak tűnt a jövő ‒ mondta.
Dominik szorosra zárt szemmel a hajába csókolt.
‒ Meg kell fordítanom a kolbászt ‒ suttogta, és kicsusszant Evelin alól.
‒ Jó illata van ‒ mosolygott fel rá az asszony, amikor visszatért.
‒ Szart sem ér ez a szagelszívó ‒ zsörtölődött Dominik. ‒ Holnap elmegyünk, veszünk újat. Tavaly meg kellett volna tennünk, amikor először szóltál.
Evelin nem felelt. Egyszer már komoly vitába keveredett a férjével arról, hogy milyen költségekbe érdemes verniük magukat őmiatta, amiből a férfi került ki győztesen. Nem akarta ilyen csatározásokra pazarolni az idejét. Megvárta, amíg Dominik visszaül mellé, és a vállára hajtotta a fejét.
‒ Két hónap, és itt a karácsony ‒ merengett. ‒ Készültem neked ajándékkal…
‒ Nekem is vannak terveim.
‒ Hazudós. Te mindent az utolsó napra hagysz.
‒ Most nem. ‒ Dominik hezitált. ‒ Arra gondoltam, ünnepelhetnénk előbb.
Evelin kinézett az ablakon. Odakint vigasztalanul szakad az eső.
‒ Attól nem lesz karácsonyi hangulatom, hogy feldíszítjük a házat és a műfenyőt. Ahhoz hozzá tartozik a készülődés, a séta a téli városban az izgatott járókelők között. Ilyen szottyos időben nem tudok karácsonyozni.
Dominik összehajtogatott lapot húzott elő a nadrágja farzsebéből. Kisimította és Evelin kezébe adta.
‒ Ez egy előfoglalás. Te választod ki az időpontot.
‒ Két jegy Tromsóba? ‒ ámult el Evelin.
‒ Szerencsés esetben Norvégiában már esik a hó.
A nő némán bámulta a lapot. Dominik nem tudhatta, mi jár a fejében, elbizonytalanodott.
‒ Rossz ötletnek tartod, igaz? Nem gondoltam át a dolgot. Mi lesz, ha rosszul leszel az úton?
‒ Pont ugyanaz, mintha itt tenném.
‒ Itt van az orvosod.
‒ Dominik, ne tégy úgy, mintha számítana!
A férfi nem felet. Összeszorított foggal fojtotta magába a kétségeit.
Égett szag úszott a szobába.
‒ Ó, basszus, a kolbász! ‒ kapott észbe Dominik. Kiszaladt a konyhába, miközben észrevétlenül eldörgölte a kibuggyanó könnycseppeit.
Evelin követte.
‒ Ehető még?
‒ Rendelek pizzát ‒ nézett rá bűnbánóan a férfi.
‒ Sonkás-gombásat kérek.
‒ Helyes!
‒ Azért holnap sütsz nekem ehetőt? Odavagyok a kolbászodért.
A férfi elmosolyodott, válasz helyett magához vonta, és megcsókolta a feleségét.

***

Másnap, miközben Dominik az újabb adag kolbászt sütötte, Evelin csomagolt. Halk karácsonyi zene szólt a hangszóróból. Amíg nem akadt dolga, a férfi elhevert az ágyon, és a készülődő feleségét figyelte.
‒ Közvetlenül ebéd után indulunk ‒ cseverészett. ‒ Akkor éppen időben érünk a reptérre.
Evelin végzett a ruhái bepakolásával, a fürdőszobába indult. Kislányos huncutsággal nézett vissza Dominikre.
‒ Oda ne égesd nekem!
A férfi röviden felkacagott, és a konyhába sietett.
Az asszony neszesszerbe pakolta mindkettőjük piperecuccát, egy másikba a gyógyszereit dobálta. A két táskával visszasétált a szobába, és a bőröndbe tette őket. Leült az ágyra, oda, ahol az imént Dominik hevert. Behunyta a szemét. Elméjében a férfi illata összekeveredett a sülő kolbászéval.
‒ Szeretlek, Dominik ‒ suttogta. Mérhetetlen fáradtság lett úrrá rajta. Végigdőlt az ágyon.
‒ Tálalva ‒ dugta be a fejét az ajtón a férfi. Nejét meglátva eldobta a konyharuhát, amibe a kezét törölgette, és felsikított: ‒ Evelin! ‒ Az ágyhoz ugrott, az ölébe vonta a nő fejét.
‒ Legközelebb hozzuk még korábbra a karácsonyt! ‒ lehelte Evelin.
‒ Még ne! ‒ könyörgött Dominik.
‒ Minden így volt jó. ‒ Evelin utolsó szavait csak a szájáról olvashatta le a férfi.

***

Négy év telt el azóta. A napi tizenhat-tizennyolc óra munka meghozta a gyümölcsét, a gép készen állt a tesztelésre. Dominikot egyetlen út érdekelte csupán. Az sem izgatta, ha az első használat után szétesik az egész.
Beállította a paramétereket, és beszállt az időgépbe. A duplafalú utasfülke külső fala szédítő gyorsasággal körözött Dominik körül, akár egy kifordított centrifuga. Hányinger fogta el a férfit. Csukott szemmel, két tenyerét a fülke falának tapasztva megkapaszkodott. A rázkódás rezgéssé szelídült, aztán az időgép megállt. Dominik a saját konyhájában lépett ki belőle.
‒ A múlt héten olyan kilátástalannak tűnt a jövő ‒ hallotta a szobából kiszűrődő szavakat. Torkában gombóc formálódott, de nem hagyta, hogy maga alá gyűrjék az érzései. Egyszer már elrontotta Evelin előrehozott karácsonyát, nem teszi meg újra.
A négy évvel korábbi önmaga sétált a konyhába.
‒ Kérem az előfoglalás papírját ‒ nyújtotta felé a kezét.
A fiatalabb Dominik visszahőkölt, aztán büszkeség jelent meg a tekintetében.
‒ Megcsináltuk? ‒ A ragozásnál barázdákba gyűrődött a homloka.
Idősebb énje elnéző mosollyal figyelte.
‒ Elviszem Evelint Tromsóba.
‒ Én viszem oda ‒ mondta a fiatalabb Dominik rosszat sejtve. Az idősebb énje szomorúan megcsóválta a fejét.
‒ Te elkéstél.

***

Evelin izgatottan fészkelődött a repülőgép ülésén. Elragadtatással nézte a fehérbe öltözött norvég tájat.
‒ Olyan békés innen fentről ‒ mosolygott rá az utaskísérő. ‒ Ritka, hogy ilyen korán leesik a hó.
Evelinben felmerült, hogy az ő tiszteletére öltött téli ruhát a város. Mégis szereti őt Isten.
‒ Mikor szállunk le? ‒ kérdezte.
‒ Percek kérdése.
Evelin megvárta, amíg a nő elsétál, aztán egy fotókönyvet kapott elő a táskájából.
‒ Belehalok, ha nem adhatom most oda. A legszebb élményeinkből állíttattam össze. Boldog karácsonyt!
‒ Boldog karácsonyt, életem! ‒ ölelte magához Dominik a feleségét.