Karácsonyi “szirupos”

Karácsonyi “szirupos”

Úgy érzem, idén kicsit jobban várom a karácsonyt, mint az elmúlt években.
Bármilyen rohanásban, bármilyen lóhalálában is vagyunk, ez az ünnep a téli elcsendesedésben, a sötétségből kivillanó fényével mindig különleges jelentőséggel bír.
Hosszú hónapok vannak mögöttünk, régen volt már az év eleje, nem emlékszünk mit csináltunk akkor, mivel telt.
Aztán jött a tavasz, és az mindig olyan mint mindig! Kisüt a nap, zöldül a táj, virágba borulnak a fák, tavasz illat, méhek zümmögése, pillangók rebbenő szárnya. Tizennyolc fok, kerti munka, zöldborsó, és eper. Új tervek, megújulás.
A nyár, a meleg, a hosszú nappalok, kerti medencék, csobbanás, rövidnadrág, légkondi. Nyaralás, izzadás, nyitott ablakok, tücsökcirpelés, lecsó és töltött paprika, főtt kukorica, lángos a strandon.
Az egész év tele megannyi feladattal, kihívással, élménnyel, fáradtsággal, feltöltődéssel, kimerüléssel. Betegség, egészség, élni kell, túlélni kell.
Szalad az idő, mintha egy gyorsvonat ( pardon, rosszul fogalmaztam, ismerve a magyar közlekedési viszonyokat, éljen a Magyar Államvasutak), tehát mintha egy shinkanzen ablakából szemlélnénk a tájat: elsuhannak a mindennapok, elmosódott pillanatokat hagyva maguk után.
Aztán valahogy megérkezik ez az utolsó hónap az évben, újabb 12/12 .
A december.
Figyelmen kívül hagyom, hogy manapság október végétől kezdődően már karácsonyi lázban égnek az üzletek, tradicionális elveket követek az adventi
készülődésnél. Hozzám ekkor érkezik el az ünnep szelleme, édesded üzenete, a lelkemet mostanra öltöztetem szép ruhába, képzeletben piros zöld kockás szoknyát húzok, a fülbevalóm valóban hópihe mintás, és van valami a levegőben (a mézeskalács illaton kívül).
Megfoghatatlan átszellemülés? Egy kis karácsonyi varázslat és őszinte naivitás, hogy ilyenkor jobbak az emberek ? Keresem, de még nem találom a szavakat, amelyek kifejezhetik, miért jelent többet számomra az idei ünnep. Talán mert öt év vágyakozás után végre szert tettem egy fényfüggönyre, és abban gyönyörködöm nap mint nap? Vagy mert az alma fahéj gyertya illata idén olyan erősen érezhető, hogy meg sem kell gyújtanom a lángját ? (de azért meggyújtom). Vagy mert idén negyvenegy éves a Wham örökzöld slágere, és minden alkalommal, ha hallom a rádióban, kellemes emlékeket idéz bennem.
Vagy mert csordultig vagyok hálával ?
Hálás vagyok az embereknek akik itt vannak velem, a múltam résztvevői, akik emlékeztetnek arra ki is voltam, és hogy azóta kivé lettem. Hálás vagyok a mélységekért, a felismerésekért, hogy rövid az élet, és oly törékeny, becsüljük meg minden percét. Hogy semmi sem természetes, hogy újra kell értékelni és értelmezni mindazt, amit magunkénak tudhatunk. A tragédiák, veszteségek árnyékában a könnyek mögött megtalált érzésekért, a talpraállásokért, felegyenesedésért.
A szeretetért, együttérzésért, amit kifejezhetünk egymás iránt.
A családomért, a szüleimért, akik előtt sosem kell álarcot viselnem. A gyerekemért, akire büszke lehetek, hogy látom felnőtté válni, és ez engem is formál, átalakít.
A kollégáimért, akikkel össze tudunk fonódni a megpróbáltatások közt, akikkel egységben az erő, és félszavakból is értjük egymást.
Hálás vagyok a segítő emberekért, szomszédokért, akik kis ajándékot csempésznek a kilincsre, akikre számíthatok, ha elromlik a wc tartály, vagy be kell kötni a mosógépet. A kedves szavakért, gesztusokért, a pontosan érkező, megbízható szakemberekért.
A vicces pillanatokért, amikor nevetni tudunk, a spontán örömökért, egy hatékony, jól összehangolt eredményes tizenkét órás műszakért.
Hálát adok a boldogságért, melyet a hétköznapokban megbújva egyszer csak megtalálunk, betegeink mosolyáért amit búcsúzóul felénk küldenek, a megbecsülésért, amit egymásnak adhatunk, és megkaphatunk.
A barátokért, akik sokszor láthatatlanok, mégis itt vannak velünk, és ha sokszor egyedül vagyunk is, nem leszünk magányosak.
A filmekért, amiket újra és újra nézhetünk, pedig sokszor láttunk már, és mégis, ikonként kísérnek bennünket, mellénk szegődnek, megmelengetve a megfelelési kényszertől megfáradt és elvárásokkal bombázott, megdermedt szívünket.
Hálás vagyok, hogy újra itt az ünnep, készülhetnek illatos sütemények, amelyek gyerekkorunkat idézik fel, egy önfeledt szebb kor emlékét, és megmártózhatunk a múlt simogató nosztalgiájában.
Tervezhetjük a szenteste menüjét, a hajunk égnek áll, mire mindent beszerzünk hozzá. Igazi szociográfiai kórkép : a fogyasztói társadalom szorgos hangyái vagyunk mindannyian.
“Őrültek tánca” a parkolókban, az utakon, heves gesztikulálások, az ajándékozás oximoronba hajló idegtépő gyönyöre, a szervezkedés, az ünnepi menetrend felállítása, de talán pont ettől válik minden karácsony egyedivé, felejthetetlenné, meghatározóvá. Hogy a káoszban, a tébollyal határos, indulatokkal felpezsdített készülődésben, a habzsi dőzsi-n túl van valami magasztosabb cél az elemi igényeinknél : éled a remény, hogy hálásnak lenni csodás. Hogy néha van megnyugvás.
Ez az érzés felemeli a lelkünket, őszinte hitet ad, hogy bár közhelynek tűnhet, mégis igaz: az élet voltaképpen szép.