Te adj erőt! részlet a regényből

Te adj erőt! részlet a regényből

Zsejkével már megismerkedtünk a Te adj erőt! című bűnügyi thrillerből, most lássuk a másik három főszereplőt!

Két éve nyomoztak Schneider Dávid és bandája után, de azok ügyesen keverték a lapokat, sosem sikerült rájuk bizonyítani semmit. Most azonban egy vádalku keretében megtudták, hogy a fiúk aznap éjszaka nagy mennyiségű kábítószer vásárlására készülnek. Zsolt és Fülöp Schneider házától valamivel távolabb parkolta le az autót. Elhanyagolt kertvárosi utca, a széllel sodródó szemét, vizeletfoltok a járdán.
‒ Pofás környék ‒ fintorgott Fülöp.
A megfigyelt ház kertjét teljesen eltakarta a köré húzott fémkerítés, nem láthatták, mi folyik odabent.
Zsolt az órájára nézett.
‒ A spicli által megadott idő szerint van még fél óránk.
‒ Isteni.
‒ Pont elég arra, hogy beszélj nekem a lányról.
‒ Milyen lányról?
‒ A kalauz szeretőjéről ‒ emelte az égnek a tekintetét Zsolt.
‒ Zsejkének hívják.
Zsolt kivárt, de a másik nem folytatta.
‒ Ismernem kéne?
Fülöp végighúzta a nyelvét a szája belső felszínén. Hezitált.
‒ Másfél évig jártunk a gimiben ‒ bökte ki végül.
‒ Alaposan megbánthattad.
‒ Hát, ja. Ezek szerint.
Fülöp hallgatásba burkolózott, de feszes vonásai elárulták, hogy vívódik. Amikor aztán a feszültség túlnőtt benne egy ponton, mély levegőt vett, és kitálalt.
‒ Figyelmeztettek, hogy több vasat tart a tűzben, de nem hittem el. Egy nap neki meccse volt, én meg elutaztam egy tanulmányi versenyre. Felhívott, hogy ünnepeljük meg a győzelmüket, de én csak másnap készültem haza. Annyira édes volt, és annyira izgatott… Otthagytam csapot-papot. Elvégre véget ért a verseny, és inkább lettem volna Zsejkével, mint bárki mással.
‒ Nem egyedül találtad.
‒ A bankettről már lelépett, mire odaértem, hát elmentem hozzájuk. Tudtam, hogy nincsenek otthon a szülei, ezért átugrottam a kerítésen, és bemásztam a nyitott ablakon, hogy meglepjem. ‒ Elhallgatott, a szája belsejét rágcsálta.
‒ Bárkivel megeshet ‒ legyintette meg a karját Zsolt.
Fülöp pengeéles pillantással nézett fel rá, hangja nagyon mélyről érkezett.
‒ Ketten voltak rajta. Egy végzős srác, meg egy jóval idősebb. Zsejke azt ajánlotta, próbáljuk ki négyesben… Komoly szándékaim voltak, ő meg csak szórakozott velem.
‒ Sajnálom!
‒ Rég volt.
Zsolt mondani akart valamit, amivel enyhíthetne barátja rossz közérzetén, de ugyan mi lehetne az? Nagyot sóhajtott. Ekkor egy Astra fordult be a sarkon, és a megfigyelt ház elé parkolt. Két sovány fickó szállt ki belőle, az egyik fél fejjel magasabb volt a másiknál. Csengetés nélkül léptek be a kapun.
‒ Kérjek erősítést? ‒ nyúlt a rádióért Fülöp.
‒ Még ne! Minden cucc nélkül mentek be. Az infó szerint több kiló drogtól akarnak megszabadulni. Annyit nem vihetnek be a ruhájuk alatt. Te maradj itt, én benézek a kertbe.
A kerítéshez futott, és az illesztéseknél leskelődve igyekezett kivenni minél többet.
Villany gyúlt az udvaron, a két jövevény valakivel egyezkedett, aztán megindultak a kapu irányába. A két cingár alak ráérősen lépdelt, egy harmadik fickó, akiből Zsolt csak a mackónadrágját látta, megelőzte őket.
Ahogy a kerítéshez értek, Zsolt elfordult tőlük, úgy tett, mintha épp a ház előtt sétálna el, ruganyos léptekkel a kocsijukhoz ment, és beszállt Fülöp mellé. Időközben a mackónadrágos kaput nyitott az Astra számára, így azt mindenestül elnyelte a fémkerítés.
‒ Ettől nem lettünk okosabbak ‒ sóhajtott Zsolt.
‒ Van odabent kutya?
‒ Nincs.
‒ Akkor mire várunk?
‒ Rendben! Én bemászom és jelzek, ha szükség van az erősítésre.
‒ Kivételesen csinálhatnám én?
Zsolt eltöprengve nézte a társát. Miért is ne? ‒ gondolta. ‒ Van olyan óvatos, mint én, és mennyivel hajlékonyabb!
‒ Nem bánom, de nem ütsz rajtuk…
‒ …amíg ide nem érnek a fiúk.
Zsoltot idegesítette, hogy Fülöp időnként eltűnik a szeme elől, ahogy ablaktól ablakig oson, hogy mindent lásson, amit lehet. Arcát a fémkerítésnek szorította, amitől nem látott többet, de a hideg érintése segített a koncentrálásban. Amikor Fülöp jelzett neki, megbánta, hogy átengedte a feladatot. Biztosra vette, hogy nem fog kimászni a rajtaütés előtt, neki viszont idekint kell megvárnia az erősítést. Örökkévalóságnak fog tűnni a várakozás.
A kocsihoz szaladt, beszólt a rádión, és futott vissza a kerítéshez, felemelt hüvelykujjával jelezte, hogy sínen van az ügy. A társa visszaintett, újra belesett az ablakon, aztán a fegyvere után nyúlt.

Fülöp a lehető legtöbb információt akarta összegyűjteni, mire a kommandósok megérkeznek. Az ablakból jól látta, ahogy a jövevényeket két másik fogadja: Schneider és az unokaöccse, Kiss. Egy újabb párost is látott egy másik szobában, akik láthatólag ügyet sem vetettek a fickók érkezésére.
‒ Ez nem kóser ‒ lehelte maga elé Fülöp.
Visszaosont a másik szobához, ahol a négy alak elmélyülten vitázott. A magas, sovány hevesen mutogatott az udvarban álló Astra felé, Schneider zárkózott képpel rázta a fejét, a kettejük között lévő asztalon bontott zacskóban szögletes pirulák hevertek.
Schneider emelt hangon mondott valamit, miközben ő és Kiss egyszerre, csővel a két megdermedt alak felé tartva pisztolyt rántott.
Fülöp a markába kapta a fegyverét.
Zsolt alig hallhatóan felnyögött. Körülnézett, hiába tudta, hogy nem érhet még ide a kommandó. Átvetette magát a kerítésen, csendben Fülöp mellé szaladt.
‒ Mi a faszomat csinálsz? ‒ súgta oda neki.
Fülöp az ablak felé intett a fejével, teljesen feleslegesen, mert Zsolt eleve úgy helyezkedett, hogy belásson rajta.
‒ Vannak még legalább ketten ‒ suttogta Fülöp.
‒ Fasza!
A két bandatag ekkor rontott be a szobába, ők is pisztolyt tartottak a kezükben, a szájuk folyamatosan járt.
A csontos arcú, cingár alakok villámgyorsan földre vetették magukat, miközben két oldalról vaktában kilőttek rájuk néhány töltényt. Talán csak figyelmeztetésnek szánták, talán el sem akarták találni őket.
Zsolt és Fülöp egyszerre törték be az ablaküveget a pisztolyuk csövével.
‒ Rendőrség. Abbahagyni! ‒ harsogták.
Az egyik bűnöző ellőtte a csillárt. Vaksötét lett a szobában, így az ablak előtt álló rendőrök könnyű célponttá váltak. Lehúzták a fejüket a párkány alá.
‒ Az ajtón át ‒ mutatta Zsolt, és előrelendült.
Odabent gyorsan haladtak a szoba felé, a hallásuk vezette őket. Két ajtó mellett kellet elmenniük a nappaliig, mindkettőt kilincsre zárva találták. Zsolt benyitott rajtuk, és a zseblámpájával bevilágított.
‒ Tiszta ‒ suttogta.
A nappali ajtaja nyitva állt. A levegőben lőpor szaga úszott. Motoszkálás hallatszott, ahogy valaki a helyét változtatta, aztán az ajtó közelében puffant valami. Mindkét nyomozó kezében zseblámpa villant, úgy irányították a fényt a szoba belsejébe, hogy jól látszódjon a pisztolyuk csöve.
‒ Fegyvereket eldobni! Le vannak tartóztatva!
A fény elvakította a szobában tartózkodókat, mert a fejüket a mozgás felé kapták, a rendőrök ellenben jól látták őket. A négy gengszter hunyorgott, kezüket a szemük köré görbítve igyekeztek tájékozódni, a két jövevény az asztal mellett hasalt, lábuk a szoba két szemben lévő falára mutatott.
A két nyomozó üvöltött, ahogy a torkán kifért, ezzel is megnehezítve, hogy a bűnözők összeszedjék magukat.
‒ Földre! Feküdj le, az istenedet!
Zsolt akkorát lökött a hozzá legközelebb álló férfin, hogy az arcra esett.
A hátára térdelt, karját hátra csavarva megbilincselte.
‒ Meg ne próbáld! ‒ kiáltotta Fülöp, és belelőtt Schneider pisztolyt tartó kezébe, amikor az célba vette Zsoltot.
Schneider felüvöltött, markából kiesett a fegyver. A másik két gengszter megelevenedett, egyszerre lőttek Fülöpre, de elvétették.
Zsolt végzett a megbilincseléssel, lendületet vett a földön fekvő hátán, és ledöntötte a lábáról a hozzá közelebb lévő alakot. Az még dőltében is lőtt, fejen találva az ellőtt kezű Schneidert.
‒ Ó, baszd meg! ‒ szitkozódott Zsolt, amikor a férfi agyveleje a nyakába fröccsent. Kirázta a hideg, de lélegzetnyi szünetet sem engedett a lövöldözőnek, kiütötte a kezéből a fegyvert, aztán a tarkójához nyomta a saját pisztolyát. ‒ Ott fekszik! ‒ utasította, mint egy kutyát.
Fülöp a földre vitte a negyedik bandatagot, és a háta mögé bilincselte a kezét.
Csend szakadt a szobára.
A két nyomozó felemelkedett. Tüzetesen bevilágították a nappalit. Felborult bútorok, véres szőnyeg; a kanapé tövében, kicsavart pózban heverő Schneider, a feje jelentős része lerobbant a helyéről.
A két megbilincselt alak eltorzult arccal, de mozdulatlanul feküdt a padlón, a negyedik társuk tarkóra tett kézzel ugyancsak mellettük hasalt.
A kanapé és az asztal között egymásba gabalyodva bújt meg a két cingár alak. Testalkatuk eddig is hasonlított, most teljesen egyformára varázsolta őket a rettegés.
‒ Felállni! ‒ parancsolt rájuk Fülöp.
Lassan emelkedtek fel, tartásuk görnyedt maradt. Elengedték egymást. Fülöp éppen ki akarta terelni őket az előszobába, ahol fényt gyújthat, amikor a magasabbik ráugrott, kicsavarta a kezéből a fegyvert, és a tusával halántékon vágta. Fülöp megingott, kezéből kicsúszott és a kanapé alá gurult a lámpa. Az alacsonyabbik fickó mellkason rúgta Fülöpöt, amit az képtelen volt kivédeni, és hanyatt az asztal lapjára zuhant.
Zsolt feléjük irányította a lámpa fényét meg a pisztolya csövét, de hiába lőtt rájuk, azok elszeleltek. Kihasználva a kavarodást, a három gengszter felpattant, egyikük hátulról lefejelte Zsoltot, akinek nagy erőfeszítések árán sikerült csak megőriznie az eszméletét, egy másik fickó oldalba rúgta a feltápászkodó Fülöpöt, és olyan gyorsan tűntek el a tett színhelyéről, mintha mindhárman szabadon tudták volna használni a karjukat.
A két nyomozó csöndben, leszegett fejjel hallgatta végig Vallai alezredes rövid, ám annál indulatosabb véleményét az aznapi teljesítményükről, aztán a felettesük orvoshoz zavarta őket. Nem sokkal múlt hajnali egy, amikor Zsolt kitette Fülöpöt a lakása előtt, és hazaindult.

***
Emma az ágyban fekve hallgatta, ahogy kulcs fordul a zárban, aztán rövid csend után vízcsobogás ütötte meg a fülét. Szerette hallgatni, ahogy Zsolt lefekvéshez készülődik. Egy újabb nap, amikor biztonságban hazaért.
Várta, hogy megnyikordul a hűtőajtó, ehelyett a férje közeledő lépteit hallotta meg. Ringott a matrac, amikor Zsolt leült rá, a nő a háta sötét tömegét leste a szürke háttér előtt.
A férfi becsusszant a paplan alá. Emma hozzábújt, végigsimított nyirkos, meztelen mellkasán. Zsolt magához szorította őt, az arcát simogatta, szájuk egymásra tapadt.
‒ Milyen napod volt? ‒ kérdezte Emma.
‒ Nem számít. Most már csodás. ‒ Felhúzta a neje hálóingét, belemarkolt feszes fenekébe. ‒ Dolgozzunk a kis tesó projekten!
‒ Remek ötlet. ‒ Karjával körbefonta Zsolt nyakát, ágyékát a férfi csípőjéhez dörzsölte.
A férfi maga alá gyűrte, lábával szétnyitotta a combját, ujjával loknis hajába túrt, másik keze a merevedő mellbimbójával játszott.
‒ Rosszat álmodtam ‒ hallotta Zsolt a vékonyka hangot a háta mögül.
‒ Ez nem igaz ‒ nyögte. A könyökére támaszkodva hátrafordult.
‒ Szia, apa!
‒ Miért nem alszol?
‒ Rosszat álmodtam.
Emma kiszállt az ágyból, és a térdére húzta a hálóingét.
‒ Gyere! Átmegyünk a szobádba. Hagyjuk aludni apát! ‒ terelte kifelé a kislányt.
‒ Ugye ott maradsz velem!
‒ Amíg el nem alszol.
‒ Akkor megint félni fogok, ha felriadok.
‒ Gyere, bújj ide közénk! ‒ ajánlotta Zsolt.
A kislány szó nélkül visszaszaladt, meztelen talpacskája vidáman csapkodta a parkettát. Zsolt felől közelítette meg az ágyat, aki felkapta, és átemelte maga felett.
‒ Bújj be anyád takarója alá!
Emma is befeküdt az ágyba, felemelt paplannal hívogatta a gyereket. Az a fenekével és a lábszárával a felsőtestéhez simult, derékban meghajolt, a fejét az apja arcára hajtotta.
‒ Mit csináltatok anyával?
‒ Ölelkeztünk.
‒ Miért?
‒ Mert szeretjük egymást.
‒ Engem is megölelsz?
‒ Még szép! ‒ Átnyúlt a kicsi felett, megsimogatta Emma arcát, aztán a lánya vállára tette a tenyerét.
‒ Apa!
‒ Igen, Márti?
‒ Nehéz vagy.
Megcirógatta a kislány nyakát, aki belefúrta az arcát az övébe, hátranyúlt, kezét anyja kulcscsontján pihentette.
‒ Jó éjt! ‒ dünnyögte.
Zsolt hallgatta az egyenletes szuszogást, és teste lassan megnyugodott. Amikor órákkal később felébredt, Márti keresztben feküdt kettejük között, karját maga mellé csapta, lába Emma derekán pihent. Ők kiszorultak az ágy két szélére. Emma nagy kifliként ölelte át a gyereket. Bár az éjszaka homálya elmosta az árnyalatokat, látni vélte a nő arcát díszítő szeplőket.
Mégiscsak megéri ez az egész ‒ gondolta, és a mellkasában ébredő bizsergés nehezen engedte visszaaludni.